ZSIDÓREGÉNY

* * *

Talán északiak akkor még csak teszteltek briteket és íreket. Több teória látta napvilágot azóta, amelyek megpróbáltak kideríteni, hogy vajon miért skandinávok hirtelen olyannyira agresszívek lettek. Egyik magyarázás például kísérli meg igazoltatni, hogy a többnejűség okozta túlnépesedés és jellegzetes öröklésjog, amelyik csak legidősebb fiának tette lehetségessé örökölni az atya birtokát, volt az oka váratlan megmozdulásuknak és országból kiféle irányuló terjeszkedésüknek. Ezért ifjabbnak kellett új területeket, és – sőt – országokat hódítani, ha mindenképpen akart földbirtokos lenni. Azt a vélekedést látszik alátámasztani a helyzet, hogy hódító és portyázó vikingek között rengetegen voltak saját földjeiken gyakorlatilag száműzöttek, akiknek a hazában nem volt már jövőjük.

Az új területekre igyekező vikingek hódításai bizonyos értelemben mondvacsinált „gyűlölt patkány szindróma” révén is haladhatott. A mód, ahogy patkánynyáj teljesen kilátástalan helyzetekből képes kitörni, egészen elképesztő, és garantáltan működik. Ez a rágcsáló akadályba ütközve egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ez az okos serdülőkorú fiú, aki tudta már egy rakás fejtörőt is kifejteni. Patkányok egy csapdahelyzetben épp úgy viselkednek, mint sok ostoba ember ebben az országban: kiszúrják egyik társukat, s mindannyian nekiesnek megszállott gyűlölködéssel annak ülepét és más érzékeny testrészeit harapózni – és akkor akár vér is repülhet. Így a „gyűlölt patkány szindróma” estében megvalósulhat akár az Alexandre Dumas Három testőr című regényéből ismert jeligéjének egyik lehetőséges antitézise: EGY MINDENKIÉRT, MINDENKI EGY ELLEN! Hasonló elveket – EGY MINDENKIÉRT, MINDENKI EGYÉRT! – tartottak eddig tiszteletben főleg a kiemelkedőbb erkölcsű rétegek a zsidók és a keresztények közül. Úgy tűnik, hogy a patkányok számára azonban van fentebb említett hozzáállás igenis kifizetendő, és tulajdonképpen ők a világ legjobb „válságmenedzserei” is: egy bizonyos közismert mondás szerint süllyedő hajóból a patkányok menekülnek meg legelsőkként. Már akkor felkészülnek menekülni, amikor az emberfia még sem sejti, hogy valami fenyegetés megközeledhet. Így hát szegény patkányt addig érnek kellemetlen atrocitások, ameddig kitapogatja saját maga és az egész közösség javára váló kiutat a vészhelyzetből. Ez egy olyan start up, amelyet senki sem tudja azoktól a rágcsálóktól elvenni. Lehetséges-e, hogy pontosan patkányok felfedeztek az igazi kollektivizmus titkait, amelyik gyökeresen megsemmisíti az individualizmust?

Különben is elsősorban a „gyűlölt patkány” érdekében van a kiút feltalálása, mert ha nem sikerül, továbbra is fogja szenvedni a sikítóan fájó tomporharapásokat a fajtársaitól. A harapózó fajtársai nem azért viselkednek így, ahogy teszik, mert ölni akarnak a társukat – noha, ha történetesen megoldást találni nem képes, könnyen előfordulhat, hogy őt az elkeseredett patkányfalka halálra harapdálja –, hanem azért, mert a probléma megoldásához szükséges igen nagy fokú rémület: a gyűlölt patkány érezzen át, hogy az élete veszélyben forog. Hogy a fajtársaktól elszenvedett kínjaitól, és nem is elsősorban csapdahelyzetből, való szabadulás valójában attól függ, hogy megteszi azt, amit a csorda szeretne. (Nézd meg például a gyűlölt patkány szindrómájával kapcsolatban az Ilmar Raag filmjét Osztály, amelyik noha nem az valódi „gyűlölt patkány(ok)” általi szabadulás feltalálásával befejeződik, hanem egy tömeggyilkos tragédiába torkolódik, mégis elég jól bemutatja azt, hogyan zajlik praxisban a gyűlölt patkány képzés és miként néz ki ez a kissé undorító jelenség. Ebben a filmben megjelenített gyűlölködő viselkedésmód egyes sorstársakkal szemben nem elszigetelt jelenség Észtországban, hanem valójában egy széleskörűen elfogadott és elterjedt jelenség, amelyik már évtizedek, sőt, talán évszázadok óta fennáll a Hüperborea néptörzseinél, és szinte mindig szolgálja egyfajta archaikus és irracionális rendszer életben tartását, amelyik előzményei nagyon messzi múltban és pszichénk legmélyében gyökerezik.)

A GYŰLÖLT PATKÁNY OLYAN, MINT HÉTKÖZNAPI HŐS. Ő csak abban különbözik a cirkuszban szelídített vadállattól, hogy miközben bestiát abban az esetben, ha valamit rosszul csinálja, ostorozik, viszont ha jól, cukorkát vagy valami más finomságot kapja a trénertől, ezzel szemben gyűlölt patkány semmi jót vagy finomat sem kapja a megoldáskeresésért saját fajtársaitól, így csak egy kicsit ritkábban látja és érzi saját bőrén a fogaik fehérét. Hiszen nem a szeretet motiválja őket. Amikor példának okáért a fájó fenekével és klausztrofóbiás fejjel valamelyik zárt helységből kiutat sikerül neki felkutatni, persze, az egész falka érdekében, kitárulhat előtte a megmentő lehetőség elmenekülésre a testvérek további atrocitásaik alól.

Különben is éppen északon elfogadják ezt az indogermánoknak jellemző gondolatot, hogy önfeláldozó hősökre leginkább ott égető a szükség, ahol hiány a profikból – például oroszoknál. Indogermánok mindig előszeretettel igyekeztek mindenkit ingereltetni szláv és többi másodrangúnak tartott nemzetséget szemük előtt tartva a germán precizitást és profizmust szembe helyeztetve ezzel a fajta ismertetőjelükkel.

Egyszóval gyűlölt patkány nyugalma kizárólag tulajdon érdemeitől és találékonyságától függ, semmint a falkatestvérek hirtelen, hihetetlen és megmagyarázhatatlan enyhülésétől. A kiválasztottsága sem attól függ, mintha többiekhez képest alávalóbb és kevésbe értékes állat lenne. Szó sincs róla, gyakorlatilag semmi különbség: ő is ugyanolyan patkány, mint mások. Azért van ez így, mert a nyáj másként nem képes a problémáit megoldani. Amikor teljesítményt tudja produkálni, a patkánynyáj, vagyis, ha éppen az emberek valamelyik társukkal szemben – talán nem szó egyenes értelemben – ugyanúgy viselkednek, akkor ez a társadalom vagy falka természetesen örvendezhet egy vadonatúj tapasztalat miatt, ami többletes hozzáadott értékével valamennyire gazdagabbá vagy boldogabbá teheti a kollektív mindegyik tagját, de csak akkor, amikor a tényleges feltalálója vagy szerzője már teljesen elszigetelve és olyannyira eliminálva lesz, hogy többé már nem fenyegetőzik a valódi feltaláló vagy szerző kiléte szándékos vagy véletlen nyilvánosság elé hozatalával. Előbb totálisan meg lesz semmisítve! Vagyis gyűlölt patkány ne merjen büszkélkedni azzal, mintha valójában ő lenne az értelmi szerző a Nagy Megoldásnak, mert éppen ez volt a pénzes ember legnagyobb alma. És, tényleg, bizonyos értelemben sajnálatos módon emberi társadalomban a közönség érdekei elég gyakran szinte automatikusan patkányosan érvényesülnek meg.

Felvethetnénk például akár a néhány rendkívül tehetséges nemzeti költő vagy zeneszerző élettörténetet (akárcsak Mozart és Salieri viszonya) a „patkányos elméletünk” igazsága bebizonyítására, ha ez lenne a célunk, de – jaj, nekünk! – ebben az írásműben nem a szegény tehetős emberek irgalmatlan kizsákmányolása és ellehetetlenítése alattomos s középszerű szellemi képességekkel rendelkező hétköznapi emberek – pénzes emberek – által nem a témánk, hanem a Jeremiás és többi próféták által is leírt és történelem során többször felbukkanó bibliai paradigmáról, az észak felől érkező iszonyatos sorscsapásról, amely időközönként lecsapja az Isten népére is, többnyire akkor, ha elfelejti, mi a feladata itt a Földön, és elkezd tulajdon hit- és honfitársait elárulva paráználkodni és bálványokat imádni. Pedig Jeremiás is saját népe közepette kénytelen volt a gyűlölt patkány szerepét tölteni be – ettől nem lett kevésbe értékes ember az Isten szemében –, amikor majdnem lehúztak a klotyón (lásd Jer. 38, 6). Illetve géniuszokat és prófétákat máskor is leginkább a pénzsóvárgó s gazdagságot és minél nagyobb bőséget egyetlen számottevő értéknek tartó polgár szokott saját – gyakran tényleg szűkkeblű – céljaik valósítása nevében többféleképpen utolsó cseppig préselni és sűríteni, miközben a próféta saját életére vonatkozó almai és boldogsága mindig is volt teljesen közömbös és semmitmondó egy törvénykező aktalógató polgári személy részére. Esetleg fent említett jelenségre is utalhatott Jézus, amikor a farizeusokat kritizálta: „Jaj nektek! Mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyaitok pedig megöltek őket. Tehát bizonyságot tesztek és jóvá hagyjátok atyáitok cselekedeteit; mert azok megöltek őket, ti pedig építitek sírjaikat. Ezért mondta az Isten bölcsessége is: Küldök ő hozzájuk prófétákat és apostolokat; és azok közül némelyeket megölnek, és némelyeket elüldöznek; Hogy számon kéressék e nemzetségtől minden próféták vére...” (Lk 11, 47 – 50) Illetve: „Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek” (Mt 23, 24)? (Legyén tisztázva, ilyesmit én itt csakis az úgynevezett „gyűlölt patkány szindrómával” kapcsolatosan mondom el, és semmiképpen nem azért, mintha panaszkodnám, minthogy velem éppen így viselkedtek volna barátaim és ismerőseim a közösségi médiában, amikor túl kevés lájkot nyomják a Facebookban, holott én saját magam szememben legalább több ezret érdemelném. Különben is én egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy hány lájkot kapom, és nem is hiszem abban, hogy a közösségi médiában tényleges tartalomra nézve osztogatják lájkokat. Ilyesmi sokkal inkább a reklámügynökségekre és marketinges tevékenységekre vallja, és olyasvalamire nekem hiányzik képesség és akarat. Ugyanúgy, mint pénzügyekre és többféle üzleti fogásokra is, amelyekhez nekem tetőtől talpig botfülem van, és ami talán igazan akadályozta, hogy valamit szépen szerkesztve a könyv formátumában kiadtam volna.) Végül is leghatalmasabb személy is a világtörténelemben – Jézus Krisztus – rövid időre a „gyűlölt patkány” szerepét elvállalta, amikor mindazokért a megvetett és a többiek tekintetében leértékelt szeretett gyermekeiért, akik benne hittek és Messiásnak elfogadtak, magát megkínoztatta és keresztre feszíttette, hogy ezután újra életre kelljen és megdicsőülten égbe szálljon fel, ahol már legnagyobb szeretetben részesül.

A szenvedő és elutasított Messiást írja le Ézsaiás próféta: „Felnőtt, mint egy vesszőszál őelőtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt neki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtünk, utált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől. És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá vetette. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémül az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítélettől ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földjéből, hogy népem bűnéért lőn rajta veresség?! És a gonoszok közt adtak sírt neki, és gazdagok mellé jutott kínos halál után, pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által: hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok neki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életet halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott: pedig ő sokak bűnét hordozta meg, és a bűnösökért imádkozott!” (Ézs 53, 1 – 12)

Az úgynevezett „gyűlölt patkányok” klasszikus példája lehetne ugyancsak a zsidó nép is, ha szemügyre veszünk akár ezt a körülményt, hogyan ez a viszonylag kicsi létszámú nép második világháború idejébe lezajlott pusztító hatású holokausztot követően képes volt több száz ezer lakóságú arab tenger közepette az Izrael államot alapítani, egyidejűleg több országgal is harcokat felvállalva háborúkat nyerni, és föld lakóit ellátni. Mondhatjuk tehát, hogy az üldözés szó egyenes értelemben szarnyakat ad, felszabadítva a lelkünk mélyéből hihetetlen mennyiségű és minőségű energiaforrásokat, amelyek létéből nekünk fogalmunk sem volt, mert tartunk, hogyha nem vagyunk alkalmasak megoldást találni, meg fogjuk halni mi vagy szeretteink. Hallottam egyszer régi szóbeszédet – nem tudom igaz történet-e – egy hártyás alkatú anyától, aki mikor látta, hogyan útról elforduló autó mindjárt elgazolja közelében játszadozó gyermeket, emelte fel a lökhárítótól fogva kocsi hátsó részét így, hogy kerekek csak levegőben pörögtek és autó nem tudott tovább menni. Az anya szeretete tudta produkálni kicsi nőcskében ekkora eredményt, amely egy nehézsúlyú mestersúlyemelőt is zöldszeművé tehet! Milos Forman rendező pedig mutatta be filmjében Amadeus, miként változtathatja istenítő csodálással kevert irigység a bölcs, de nem éppen lángészű művészt gyilkossá és istengyűlölővé azért, mert másiknak a zeneszerzéshez több talentumot adta, mint neki. A császári udvar komponistája, Salieri, utálta Mozartot mint embert, akinek muzsikájában minden fül isteni szikrát vélte hallani, s nem volt képes megérteni Istent, akinek létezésében ugyancsak gyerekkora óta teljes szívéből hitte, hogy vajon miért oly csodás muzsikát öntötte egy olyan nyavalyás és taknyos lurkóba, amilyennek Tom Hulce színész őt filmben alakította. Féltékenység tette a Salieri helyzetét annál inkább kibírhatatlanná, hogy ő tiszteletre méltó olasz volt, Mozart pedig német ajkú osztrák. Salieri úgy döntötte, hogy bosszút fogja állni, és megöli Mozartot. Esküdte még arra is, hogy Istennek is fizetnie kell érte, mert elveszi tőle egy olyan teremtést, akinek alkotására olyannyira büszke. Terve pedig magas rangú udvari tisztségviselőként a művészetek területén briliánsan kivitethető. Császárhoz közelálló személyként könnyű dolog volt Salierinek ellehetetleníteni a Mozart tevékenységét magántanárként és az operai élettartalmukat a színházak műsoraikban jelentősen rövidíteni és a sikerüket megalacsonyítani. Így nem csoda, sokat költekező zeneszerzőnek anyagi gondjai keletkeztek. Egy nap jelentkezik Mozartnál fekete ruhás álarcot viselő férfi, aki hat valami másvilági küldöttként. Maszkos férfi természetesen senki más, mint Salieri maga, aki rendeli tőle operát egy nemrég meghalt becses férfi tiszteletére, aki még életében nem kapta. Az opera címe a Halotti mise kellett, hogy legyen. Folyton részeg Mozart, aki még csak aprót kereste főleg lumpent zseniális muzsikájával szórakoztatva, gyakorlatilag összes pénzét megitta. A neje már azon volt, hogy elhagyja őt, mivelhogy egyáltalán nem tudott gazdálkodni. Ellentmondásosan ugyanakkor elképesztő munkabírással rendelkezett és rengeteg időt töltötte zenét szerezve. Így ebben a helyzetben egyértelmű, hogy Mozart vállalta, habár úgy érezte, hogy belepusztul ebbe a munkába. Így is történt, mert éppen ez volt a Salieri terve. Az elképzelése szerint azután, miután Mozartot „megölni” fogja, nyilvánosságra hozza a Halotti misét, amelyet bemutatja majd mint a Salieri legzseniálisabb művét, és aminek premiere a Mozart temetésén lesz. Mindenki pedig látni fogja, hogy most már valóra vált, hogy a Mozart zsenialitása Salieriba költözött. Mozart még az ő halála pillanatában sem látta át, hogy mit is tervezgeti az udvari főkomponista valójában. Egyik szórakoztató színdarabja bemutatón Mozart betegen összeesik, és háza vitettek. És akkor Salieri fellépett mint legjobb barátja, aki mindvégig Mozarttal marad. Amikor mindenki más elment, Salieri a betegapólás ürügyén géniusz mellett áll. Közben eljátssza az álarcos férfi látogatását is, aki követeli, hogy a Halotti mise reggelre kész legyen. Salieri Mozart segítségére siet, és felkínálja, hogy ő írja Mozart utasításaira a hangjegyeket. Így két férfi, beteg Mozart és cseles Salieri, egész éjszaka munkálkodnak a Halotti misén, amelyik hajnalra befejezve is lesz. Reggel pedig jön rosszat sejtve vissza háza a Mozart neje, aki egyik agyban találja az agyondolgoztatott haldokló férjét és másikban „igazak almát” szundikáló Salierit, akiben sosem bízott. Az élet vége felé Salierit sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe zártak, ahol elkezdte magát a szentnek tartani – a minden középszerű ember védőszentjének. Mozart pedig, mivel nem volt pénz rendes temetésére, egy névtelen tömegsírba került csavargókkal és koldusokkal együtt.

* * *

Nem valószínű, hogy az északiak a hátramaradt honfitársaik szúrásra kész kardjaiktól ihletettséget nyerve mentek volna új területeket hódítani – hasonlóképpen, mint állítólag magyarok mai Ukrajna területéről betörtek a Kárpát medencébe a besenyők nyilaiktól tartva a hátuk mögött. Tehát – ilyesmiről nemigen szóljak a sagák és a krónikák, amelyekben gyakran előfordultak jelentések arról, hogy vikingek állandóan az uralmuk alatt levő országokat látogattak, és aztán nem sokára újra visszatértek Skandináviába vagy más területekre, amikre ugyancsak szert tettek már korábban. Olyasmi pedig ránézésre alátámaszthatja, hogy a rómaiak mintájára afféle kolóniák hálózatát tartottak fenn, egyfajta vazallusi függőségbe rendezve bizonyos országokat. Abban a rendszerben viszont északiak mint urak játszottak központi szerepet. A portyáik és állandó terror azonban mintha a vikingbirodalom üzemben tartását szolgáltatott volna, mivel a félemlítés legalkalmasabb mód a rendfenntartáshoz. Egyik attól eltérő vélemény alapján azonban semmilyen vikingportyai nem is voltak (ld. például úgynevezett fantomidő-hipotézis kapcsán a Heribert Illig és Klaus Weissgerber könyvét Kitalált középkor, amelyik azt állítja, hogy a 614 – 911 évek sosem léteztek, mert a szerzőpáros úgy találja, hogy nincsenek tárgyi bizonyítékok, s ezek az esztendők utólagosan csak a hamisítók által belekerültek a történelemírásba). Egy másik nézőpont szerint viszont azért nem lehet beszélni a vikingkorról, mert folyamatos háborúskodások, rablások és portyák abban az időszakban mindennapos jelenségnek nevezhető, és hasonló tevékenységgel összes nem keresztényi, és gyakran még keresztényi, nép is többé-kevésbe foglalkozott. Ez volt abban a korszakban általános életmód, amelyikről akkoriban élő emberek egyénként nem nagyon tehettek. Így a beszámolók a vikingek brutális mivoltjukról tulajdonképpen merő túlzások, amelyeket a pogánytámadások elsődleges céltáblájává váló papság a dolgot túlnagyítva terjesztette.