Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉSZTORSZÁG A TENGER FENEKÉN II.:

2021.11.03

Egyéni menetén az objektív

mozzanatokról az Estonia komphajóval összefüggésbenestonia_vrakk.jpg

 

Nemrégiben jutotta akaratlanul a fülembe valakinek a véleménye, hogy legrémesebb csalódás tulajdonképpen olyasmi lehet, mint mikor kiderül, hogy az összeesküvési elméletekben hívő barátodnak, akit addig őrültnek ítéltél, mégis igaza volt.

Habár meglehetősen kiábrándító, mégsem annyira lehülyítő érzés, mint akkor, amikor egész életeden át hiszed a halottak feltámadásában és igazi keresztények elragadtatásában, és mikor válójában megtörténik, valahogyan fel kell dolgoznod e körülményt: mialatt téged mindebből a jóból így – simán figyelmeztetés nélkül – kihagytak, neked be sem jelentettek, hogy a balhéd lényegében már megtörtént. Amíg te saját magadat egy robbant fontos személynek gondoltál, kiderül, hogy a „földöntúli főnököd” szemében valójában már nullánál sokkal többet nem érsz.

Persze, saját hibád! Mint mindig…

Az 1994. esztendő télén én a Rahva Hääl (Vox Populi, illetve Nép Hangja) nevű újság szerkesztőségében ültem abban a reményben, hogy talán majd felveszik és akkor hivatásos újságíró leszek. Noha már most is gyakorlatilag a riporter voltam, de hasonlóképpen a honoráriumaimmal valójában csak költőpénzt kerestem, ami megkeserítette, mert minthogy visszaemlékeztem, régebben, mielőtt a diák lettem egyetemben, legalább tízszer annyit kerestem az üvegészeti vagy más jellegű kétkezi munkával. Valójában megéri annyit megtanulni, anyagi és lelki tortúrákat is elszenvedni egy nemesnek érzett cél érdekében, amiről már igazan nem is tudod, hogy vajon megelégedést hozza-e magával, vagy mégsem?

Aznap Peeter Tali főszerkesztő magához hívatta, és egy gyűlésre küldte, egy sajtókonferenciára, amelyet svéd biztosítási vállalat Skuld rendezte az Estonia hajótörésben elhunytak vérrokonaik részére a bánatpénz kifizetése kérdésében. A cég tisztességesnek tűnő összeget ígérte kárpótlásul a hozzátartozó családtagoknak. Mégsem örvendezett mindenki a barátságosnak látszó gesztusuk miatt. Sokan azzal vádoltak a biztosítási társaságot, hogy ki akarják fizetni az áldozatok életeik árát. Az volt az ellenvétésük, hogy így az emberi élet mérhetővé válik a pénzösszeggel, amit értük darabként kínálják. Noha ilyesmi valójában régóta bevett gyakorlat különböző országokban. Mások viszont sokkal nagyobb erkölcsi problémával vádoltak a biztosítási vállalatot: tudniillik azért fizet, mert be akarják reteszelni az áldozatok hozzátartozóik szájukat, hogy ne beszéljenek túl sokat a baleset ténykörülményeiről és ne követeljenek további kutatásokat a komphajó elsüllyedési okai kiderítése céljából. Így szemükben már teljesen megváltozott a kép a biztosítási társaságról mint emberbarát és jóakaratú vállalkozásból teljesen embertelen szörnnyé, amelyik dohánnyal ki akarja fizetni emberi szenvedést.

Hogy mi erről az igazság? Őszinte szólván én mai napig sem tudom...

A konferenciateremben a Skuld képviselői ott álltak a színpadon, mint frissen érettségizett iskolások vagy a színészek egy jól sikerült színjátékot követően gratulációkat és virágokat várván. Rövid szónoklat után odarohantak az újságírók a színpadon álldogaló e vállalkozást képviselő ügyvédekhez, akik úgy néztek ki, mint igazi sztárok. Én is természetesen együtt a többiekkel nyomultam előre, mint a tank. Hiszen a kötelezettségem volt – nem mintha különösen rajongója lettem volna ezeknek az ügyvédeknek.

Aztán szembe kerültem valamelyik fiatalemberrel, akit mindjárt felismertem… egyik gyerekkori ismerősöm került elém. Ember csak gondolna, hogy a svéd cég alkalmazottai közül csak skandinávokat találhatsz, de ez alkalommal nem ez történt. Világosan ismertem ezt az abban időben 32- vagy 33-éves férfit, akinek neve Arras Lään. Az Észtországban, Tartuban, nevelkedett fel, a Jaanus Soo nevű osztálytársam szomszédságában. Még a Szovjet Unióban éltünk. Tudtam, hogy neki rokonai voltak valahol New Yorkban, akik rendszeresen neki nyugati árút csempésztek be, és tényleg csupán Harlem márkájú legdivatosabb farmerruhába öltözve járt mindig. Egyébként a családnevet jelző „lään, lääs” szó jelentése „nyugat”, úgyhogy nevéhez méltóan is volt egy igazan nyugati srác. Csakhogy abban az időszakban meg voltam egy kicsit lepetve azon, hogy a magas fokú nyugatiassága révén mégsem sikerült neki messzibbre nyugatra eljutni, minthogy a Svédország a New Yorkhoz képest sokkal kevésbe nyugaton helyezkedik el. Meg voltam zavarodva, mert én ezzel az emberrel teljesen más körülmények között szoktam találkozni. Tőle kaptam alapvető információt a Skuld tevékenységéről, amelyet ezután a cikkem írásához felhasználtam, de a történetünk szemszögéből mindez most irreleváns...

Talán egy kicsit fura, de korábban nem is gondoltam, hogy hajó amelyiken én is valamikor Uppsalába egy másfajta konferenciára utaztam, az Estonia volt-e, mert oldaláról olvastam az Estline-t és a tájékozatlanságomban úgy véltem, hogy ez a hajó valódi neve. Azonban négy év múlva már egész világ jól ismerte a nevét és láthatta azt a tömérdek képeken ugyanazzal a felirattal, amelyre én szintén felfigyeltem. A M/S Estonia komphajó neve minthogy halhatatlanná vált és egyforma szimbólum lett a Balti tenger Titanic-jáként.

 

Amiért veszelyes eszközt egy értékes

névre átkeresztelni...

 

Lehetséges-e, hogy annak számára, aki a szellemvilág létezésében hisz, nem is mellekés, hogy Estonia szó szerint éppen az Észtországot jelenti? Hiszen a keresztények is abban hisznek, hogy a név képviseli a viselőjét, és hogy létezik olyan, mint a helyettesítő áldozat. Nem is beszélve olyanokról, akik mágiával foglalkoznak. A voodoo boszorkányok szertartása juthat észbe, amikor az igézethez szükséges a tárgyszemélyt helyettesítő bábú vagy valami áldozathoz tartozó tárgy, amelyik a nevét viseli és annak tulajdonságait képviseli. Mindaz úgy festhet, mint az igaz ügy, csakhogy tulajdonképpen – hamis. Mert a boszorkány ördöggel praktizál és nem Isten akaratot akarja valósítani meg, hanem sajátját. És – persze – egy boszorkányt sem szabad úgy elképzelni, mint a mély erdőben lakó öregasszonyt, aki a tulajdon fekete macskáján kívül senki mással nem társalog, hanem talán sokkal inkább mint egy modern társashölgyet, aki a barátnői társaságában pletykákat terjesztgeti és legalább egyszer hetente házasságtörést követi el, mint példának okáért azok a John Updike Az Eastwicki boszorkányok című regénye dámái:

 

-...Nyilvánvaló. Rontást kell művelni vele. Jennyvel.

A szó, mint az égbolton váratlanul végigkarcoló hullócsillag, csöndet parancsolt.

- Rontsd meg, ha annyira akarod – mondta Alexandra. – Ehhez ránk nincs szükséged.

- De. Mind a hárman kellünk hozzá. Ennek nem szabad afféle kis rontásnak lennie, hogy csak a hasa menjen vagy egy hétig a feje fájjon.

Jane keskeny ajka rázáródott a balszerencsés szóra, a „rák” latin megfelelőjére. – Azt hiszem, akkornap este világosan kiderült, hogy mi aggasztja. S ha így fél valaki valamitől, akkor csak egy icipici pszichokinetikus nyomás kell, hogy az valóra is váljék.

- Ó, szegény gyerek! – kiáltott fel önkéntelenül Alexandra, hisz ugyanettől félt maga is.

- Semmi „szegény gyerek” – mondta Jane. – Jenny – az arca valami fennhéjázó kifejezést öltött – Mrs. Darryl Van Horne!

Sukie megint hallgatott, aztán megkérdezte: – És hogyan fog hatni a rontás?

- Egyenesen. Alexandra elkészíti a viaszmását, s a hatalmunk kúpja alatt mind átszurkáljuk tűvel.

- És miért éppen én? – kérdezte Alexandra.

- Hogy miért, drágám? Te vagy a szobrász, nem mi. S te még mindig kapcsolatban állsz nagyobb erőkkel. Az én varázslataim az utóbbi időkben könnyen kibicsaklanak. Úgy fél esztendeje, mikor még Rayjel jártam, megpróbáltam megölni Greta Neff kedvenc macskáját, de mint megtudtam, amitől annak kellett volna megdögleni, megdöglött a házban valamennyi egér. Hetekig bűzlöttek a falak, de a macska okádnivalóan egészséges maradt.

Alexandra megkérdezte: – Jane, téged sose fogott el a félelem?

- Mióta tudomásul vettem, hogy az vagyok, ami vagyok, nem. Tisztességes csellista, iszonyú rossz anya és az ágyban maga a megtestesült unalom.” (Göncz Árpád fordításában.)

 

Vagy vajon-e egy voodoos szimbólumként valaki, aki a köztársaságunknak rosszat kívánja, úgy tekinthet erre a hajótörésre, mint az Észt államiság elsüllyesztésére vagy egyéb tönkretételére? Valaki-e, aki saját államiságát szeretné át- vagy visszaterjeszteni a mi államiságunkra? Példákat azokra, aki titkon olyasmit kívánkozna, nem is kell távolról keresni: egyformán Keleten és Nyugaton lehet őket feltalálni.

Különben nem is szabad elfelejteni, hogy milyen időszakban a katasztrófa történt. Így nyilvánvalóan léteztek olyanok, akiknek lett volna indítékuk.

 

Orosz sereg elmegy

minek.jpeg

Az 1994. év attól volt jelentős az Észt Köztársaság életében, hogy abban az évben vonult ki az orosz hadsereg észt területekről. 1991. 08. 21-ig a szovjet hadsereg több mint 570 katonai objektumot kezelt Észtországban, és különböző források szerint csaknem 35 000 embert szolgált a balti államban. Az Észt Köztársaság és a Szovjetunió közötti tárgyalások a csapatok kivonásáról közvetlenül az Észt Köztársaság helyreállítása után (1991. 08. 20.), azaz már 1991 szeptemberében megkezdődtek, és 1991 decemberéig tartottak, amikor is a Szovjetunió megszűnt. és az észt területen tartózkodott még csak külföldi csapatok maradéka. A tárgyalások 1992 áprilisától folytatódtak az Orosz Föderáció képviselőivel. A tárgyalások nem mentek zökkenőmentesen. 1992-ben az orosz fél 2002-t javasolt lehetséges határidőként, mivel az észt fél nem tudott megállapodni ilyen ütemezésben, a folyamatban lévő találkozók és egyeztetések eredményeként az orosz fél 1997-re ígéretet tett erre. Észtország számára azonban rendkívül fontos volt, hogy az orosz csapatok Észtországból való kivonását ugyanazon időkereten belül érje el, mint ahogyan több más helyről, köztük különösen Németországból indultak ki, ahol a határidő 1994. augusztus 31. volt. Észtország megközelítése széles nemzetközi támogatottságot kapott, és több nyugati ország diplomáciai lépéseket tett Oroszország meggyőzésére, különösen az Egyesült Államok és Svédország, de sok más ország is aktív volt. Ezért több nemzetközi szervezettől is érkezett támogatás (ENSZ, EBESZ, Európa Tanács).

1994. július 26-án Észtország és Oroszország feszült tárgyalásai után Moszkvában megállapodást írtak alá az Orosz Föderáció fegyveres erőinek az Észt Köztársaság területéről való kivonásáról és ideiglenes tartózkodásuk feltételeiről. A megállapodást Lennart Meri észt és Borisz Jelcin orosz elnök írta alá. Egy hónap és négy nap maradt a megállapodás aláírása és az orosz csapatok kivonásának 1994. augusztus 31-i határideje között. Július 30-án még néhány napot töltöttek arra, hogy külön megállapodás szülessen a Paldiski nukleáris létesítmény biztonságossá tételéről. A paldiski telephely átadásának határideje 1995. szeptember 30. volt, de a megállapodás szerint az már nem katonai bázis.

A megállapodások eredményeként az orosz csapatokat 1994. augusztus 31-ig kivonták hivatalosan Észtországból. A katonai nyugdíjasokkal kapcsolatos gyakorlati kérdések azonnal megoldódtakaugusztus 31-én az orosz fél benyújtotta a megállapodásban előírt listát, szeptember 1-jén pedig az illetékes észt kormánybizottság kezdte meg munkáját. 1995. szeptember 30-án a Paldiski nukleáris létesítményt teljesen átadták Észtországnak. Az egész folyamat nagy nemzetközi figyelem alatt állt, és gördülékenyen zajlott. Az 1994. júliusi megállapodások nagy győzelmet jelentettek az észt diplomácia számára, amelyet a szabadságharcot lezáró Tartui békeszerződés megkötéséhez és Észtország függetlenségének nemzetközi elismeréséhez hasonlítanak. (Forrás: https://vm.ee/et/25-aastat-vene-vagede-valjaviimisest-eestis )

Így hát a M/S Estonia elsüllyedése kevésebb, mint egy hónappal az utolsó orosz csapatok kivonása után történt, amelyik a tényállás különvéve már egyedül is robbant gyanús – habár szükségszerűen nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy éppen oroszok süllyesztettek volna el a komphajót.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.