ZSIDÓREGÉNY

10.

Hiszen napjainkban is leginkább előremozdító mozgatórugója valójában a jelenség, amelyiket bizonyos fajta szakirodalomban a korrupciónak nevezik. Ez pedig következő következtetés vonását sugalmazza, hogy a siker felé vezető útvonal nem elsősorban a főiskolákban és egyetemekben történő kemény tanulásokon keresztül megy, hanem többnyire a nem bűnös és bűnös kapcsolatok révén.

A nem bűnös kapcsolatnak talán nevezhető például a rokoni viszonyok. Emberek többsége tapasztalta már, hogyan az ismerőseik körében a befolyásos szülők gyermekei számára volt leginkább akadálymentesítve a karrier legmagasabb csúcsai irányába vezető út. Bármennyire a szülei és a tanárai nem próbáltak volna bebizonyítani, hogy azért voltak sikeresebbek többieknél, mert tehetségesebbek is, a barátaik maguk sem hittek el, hanem tartottak valamiféle szemfényfestésnek.

Úgy tűnik, hogy sok esetben mégsem érvényes az a megállapítás, hogy legrövidebb út két pont között az egyenes, hanem sokkal kanyarodottabb a vágány, amely olyan pokoli állomásokon és állami vagy természeti törvények szögeseiken megy át, amiről az átlagember álmodni sem képes.

A Péter műszakvezetője neve Zsolt. Ami őt arra a posztjára juttatta, minden bizonnyal a bűnös kapcsolatok fenségterületéhez tartózik, de Zsolt maga igenis barátságos és minden tekintetben helyes fiúnak látszott. Olyan volt, mint egy kandúr, aki mindig jól esik, és mikor esik is, mindig lábára landol.

Törökbálintban lakott. Tehát nem messzire kellett neki járni a munkára. Ő mégis mindig tulajdon autójával jött-ment. Hisz gentleman gyalog nem jár és vizet nem iszik.

A társa, Tibor, éjszakai műszak vezetője. Egy kiskorú bűnözőt visszaemlékeztető alak, fiatalember, akinek a teste ízlestelen tetoválásokkal tele volt pikkelve, amilyeneket csak a börtönviselt embereknél előfordulhat.

Úgy tűnt, hogy Tibor kissé alacsonyabb beosztásban Zsoltnál, de egyszer csak nyilvánvaló természetfölötti képességekkel is rendelkezett, amikor azelőtt, mielőtt még kiderült, hogy a Lila Elefánt Kft. nevű cég, akivel mindegyik takarítónak munkaszerződés volt kötve, s melyik negyven különböző áruházban munkát végzi, a takarítókat csalja és a fizetéseket sokszor ki sem fizeti, majd körülbelül felé dolgozó részere mint a villám felhőtlen égboltból egyszerre csak tudomása lett, hogy miközben ők üdvös hitben napról napra lelkiismeretesen a hipermarketnál feladatokat beteljesítenek és egy ideje megvan nekik a társadalmi biztosításuk is, valójában sehol sem dolgoznak, egyszerűen nem is voltak hivatalosan bejelentve, a munkaszerződésük fiktív és a munkaügyi hivatal semmit sem tudta arról, s egy nappal ezelőtt, mielőtt lepel lehullt, Tibor váratlanul lemondott. Ő valamit már tudta előre: hogy gond van a cég vezetésében és a tulajdonoskörében. Talán Tibor is valamiként azokhoz a bandákhoz tartózott hozzá.

Következő nap, miután Tibor már nem dolgozott velük, már többiek is megtudtak, hogy a rendőrség foglalta el a cég számviteli papírjait, és hogy néhány ember a cég vezetőségéből máris börtönbe is került bele.

A hírt Zsolt régi műszakvezető jelentette be.

Zsolt kifejtette, hogy a Lila Elefánt Kft. mostantól megszűnik, és kialakul egy új cég, a Nílusi Krokodil Kft., amelyik átveszi a Lila Elefánt Kft.-től gépeket és takarítási eszköztárát, hasonlóképpen a takarítókat is átvételezi, akik attól a naptól önműködően a Nílusi Krokodil Kft. tulajdona – bocs! – munkatársai. Egyet csak kell a Lila Elefánt Kft.-nek magának elintézni – kifizetni a kifizetetlen munkabért a takarítóknak. Zsolt tulajdonképpen íratta mindegyik takarítóval egy követelést a Lila Elefánt Kft.-től postai úton, amelyik a Podmaniczky utcára lett címezve, ahol állítólag a Lila Elefánt Kft. székhelye és irodája. Mint hamarosan kiderült, adott címen csak egy üres lakás helyezkedett el, ahol nyoma sem találtatott egyetlenegy irodának sem. Szomszédok pedig égvilágon semmit sem tudtak a Lila Elefánt Kft.-ről, mint arról sem, hogy valaha abban a lakásban bárminemű iroda is működött volna. Mindig is üres volt a lakás, és valószínűleg üres is marad, ha a tulajdonos, akiről ugyancsak senki semmi értelmest mondani sem tudta, hogy kicsoda, majd a diákoknak ki nem adja.

A Nílusi Krokodil Kft. egyhangúlag megint bízta meg Zsoltot a műszakvezető tisztségével, ami azt jelenti ő, hogy ő ugyanaz maradt az új cégnél, aki korábban a réginél is volt. Most is az ég a feje felett változatlan maradt. A mennydörgések és halálosan végző villámcsapások nélkül.

Nemsokára jelentkezett újra ugyanaz a negyven körüli nőszemély is, aki régebben mindig a Lila Elefánt Kft.-t képviselte, akiről úgy vélekedtek, hogy ő valamiképpen a gazdákhoz van társulva.

Ezt a nőt és Zsoltot már régóta szokatlanul gyakran láttak együtt. Furcsa páros. Miközben az asszony már negyvenen túl is lehetett, a fiú húsz éves lehetett. Nem úgy tűntek fel, mintha szerelmes pár lenne. Mégis szemmel láthatóan valahogy egymással összekapcsolódtak.

Péter szerint Zsolt a nemi szolgálatokat nyújtott a korosodó spinének, minthogy egyes fehérnépek kezdő öregedés stádiumában kezdenek fiatal fiúkat kívánni, hogy bepótoljanak lánykori elmulasztásaikat és sikertelenségeiket szerelemben, és akkor hirtelen rájönnek, hogy ifjúkor kicsúszik az ujjai közül és az arra sarkallja őket, hogy akarják az életből venni, amit még venni lehet.

Hogy valójában valami hasonló kapcsolat fennállt Angéla és Zsolti között, abban még Péter sem volt teljesen biztos, mert mint annál a cégnél minden oly rohadtul átláthatatlan, ugyanúgy ez a viszony is részletekbe menően kifürkészhetetlennek tűnt.

Végül is habár Péternek személyesen ehhez semmi közé sem lehetett, hogy van valami olyanfajta kapcsolat Angéla és Zsolt között, ahhoz azzal szemben sokkal inkább, hogy úgy mint Zsolt első naptól fogva a Lila Elefánt Kft. összeomlása után bemutatta magát, mint a Nílusi Krokodil Kft. képviselője, ugyanúgy Angéla is most érkezését követően előadta magát a Nílusi Krokodil Kft. megbízottjaként.

Annak a körülményének felismerés tudatában Péter úgy döntötte, hogy nem fogja maradni – nem folytathat tovább a takarítóként a Nílusi Krokodil Kft.-nél. De odáig még a az imént bemutatandó történet el nem jutott. Előbb még a beszámolt epizódoknál valami messze hajmeresztőbb, titokban lezajlott eseménysorozat ment végbe, amelyiknek a végeredménye boldog-boldogtalan számára is megdöbbentő tucat biztonsági őr tömegsírja lett.

MIHÁLY, 35-ÉVES

A permi bűnszövetkezet tette el láb alól egy bizonyos nyolcvanöt éves élemedett korú nénit, aki kapásból a tanú lett egyik bankfiók kirablásának a Kazanyban, a Tatárföld fővárosában. Mihail Petrov, a tatár nemzetiségű és orosz anyanyelvű maffiatag kapta a Viktor Okszanov nevű helyi maffiafőnöktől utasítást az öregasszony szokásszerű ártalmatlanítására – egyszerűen csak tüzelte az idős hölgy testébe nyolc golyót a lépcsőházban, amelyikben volt az öregasszony lakása, és kisétált a lakóházból, mint sem történt volna semmi.

Nemsokára ezután jött Okszanovtól új munka Mihail számára: elmenni Magyarországba annak az ukrán üzletembernek nyomán, aki állítólag túl sokat tudta a permi maffiáról és folyton fenyegette, hogy átadja információt az Interpolnak. Mihail feladata pedig egyértelmű lett volna: megölni az üzletembert és véglegesen eltüntetni birtokában levő bizonyítékokat. Aztán pedig nagy csendben eltávozni Budapestről, és indulni oda, ahova majd a főnöke megmondja vagy hova az üzleti érdeke diktálja.

Mihály gyakran álmodta, ahogyan öl meg embereket – öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket. Ebben a szakmában ő igencsak profi volt, amilyeneket ritkán találni világszerte.

Tényleges orgyilkos! Egyébként Viktor Okszanovon kívül többen felkerestek a Dark Web -en keresztül vagy egykori ügyfelei által, és vettek tőle pénzért emberöléseket, mint mások a pizzát szoktak rendelni. Egyesek azért fizettek meg a gyilkost, mert gyorsabban akartak örökséghez jutni, amíg mások inkább az üzleti vetélytárstól akartak szabadulni meg. Illetve volt egy dúsgazdag özvegyhölgy, aki azért ölette meg embert, mivelhogy valaki túlságosan csúnyán nézett rá. Ő – persze – megvehette bárminemű bérgyilkost, mert volt neki elég pénze, amit örökölte meg a megboldogult férjétől, akit ugyancsak ő valószínűleg eltetette a láb alól.

Rendkívül érdekes dolognak tűnt számára ugyancsak körülmény, hogy éppen a hölgyek gyakrabban rendeltek gyilkosságokat. Többnyire valamifajta megvakító ingerültségből indultak ki, amit józan ésszel nem lehetséges megérteni. Egyszerűen afféle esztétikai botlásként fogják fel, hogy egyik vagy másik ember él és mozog ugyanabban az időben és a térben, ahol ők is, s hogy ettől a szépséghibától megszabadulni, rendelnek emberölést, amin által el lesz tüntetve egyik betolakodó bosszantó ránc vagy szeplő a lét arcától – ő ugyancsak elképzeli, hogy ezután az életnek megint édes íze lesz.

Mihály tudja, hogy a vérszomjas asszonyokkal tele van a világ, s ők a társadalom felé mutatják inkább az angyal arcát, mind vérrel csöpögő agyaraikat.

Egyes hölgyek azért öletnek meg valamelyik másik asszonyt, mert akarják, hogy a férje vagy egy bizonyos ebbe a nőbe szerelmes férfi inkább az övé legyen. Gyilkos ösztön azokban a nőkben jobban korbácsolja fel a szexuális vágyaikat, mint bármi más trükk. Aludni sem képesek, ameddig ez a bizonyos asszony még annak a férfi mellett tartózkodik.

Tehát – azért fizetnek Mihálynak, aki aztán eltünteti zavarkeltő harmadikat és csendesen meg szép sorjában elvégzi a rábízott munkáját. Amikor a hulla találtatik, ő minden bizonnyal már egy másik országban piheni ki a fáradtságot. Hiszen Európában a határátkelés pedig ugyanolyan könnyű, mint Szibériában a hóba húgyozni – ahogy ez az orosz bérgyilkos azt szokta mondani.

Jelenleg pedig Mihály a Budapestben akadt.

Még mindig nem sikerült neki feltalálni ezt a bizonyos üzletembert, akinek a haláláért neki rengeteg pénzt ígértek. Megtudta, hogy a Viktor Janukovics villájában lakik valahol a budai hegyekben. Hivatalosan azonban semmilyen Janukovics villaháza nem is létezik. Olyannak látszik, mint egy mesebeli kastély, amiről sok szóbeszédet lehet hallani, de saját szemével soha senki még nem látta. Állítólag a golyóbiztos falaik, ablakok és ajtók vannak ott. És annak a területét őrzi az egykori kommandósokból összetoborzott, különleges képességekkel rendelkező, helybeli lakosnak álcázott különítmény, amelyik felüléri akár egy kisebbfajta magánhadsereget is.

Hogy kik azok, azt Mihály sem tudta.

Már több mint két éve lakik Budapestben. Közben megtanult akcentusmentesen magyarul beszélni. Elsőrangú tehetsége volt nyelvek tanulására. Több nyelven is beszélt – oroszul, tatárul, törökül, baskírul, angolul, németül és most még magyarul szintén. Nyelvtudás pedig megkönnyítette a helyi lakosság közé vegyülését, és így gyakorlatilag senkiben sem keltette gyanút, hogy dolguk van egy hivatásos gyilkossal.

Egyszerű magyar emberként mutatkozott. Magyar útlevele is volt a Petrőczy Mihály nevére.

Hol-hol szimpla vízvezeték szerelőjeként jelent meg, amíg máshol a külföldi turista vagy újságíróként bukkant fel. Minden az ügy érdekében történt meg, hogy megtalálja nevezett üzletembert, aki sehogy nem akart meg a fejvadásznál jelentkezni.

Úgy tűnt, hogy zsákutcára került. Egy ízben meddő keresgélés után Mihály elállott valamelyik külvárosi megaáruháznál, beült a KFC éttermébe és rendelte egy csirkeszárnykosárt. Gondosan majszolva pedig figyelte körülötte levő embereket, hogy talán teljesen véletlenül észreveszi majd valamit, aminek segítségével a szökött üzletember nyomára bukkanhat.

Emberek hétköznaposan magukba szállva szaladgáltak összevissza, mint a patkányok ketrecben.

Mellette elhelyezkedő asztalnál viszont valamiféle munkafelvételi interjúk zajlottak. Egy magas, különcködő, fekete hájú szépfiú, akit inkább valami gimis csoport tagjának képzelte volna, lehallgatta nála jóval idősebbeket, jórészt negyven-hatvan közötti, többnyire ágról szakadt és elkopott kinézetű kijelölteket. Lassan kezdte már Mihály is megérteni, hogy itt a plázán a takarító szolgálat felvételt hirdetett. Rendkívül furcsának pedig találta Mihály, hogy úriemberesen nyalogatott szépfiúval szemben, amelyik saját magát Zsoltnak hívatta, egytől egyig szerény és nyomorúságos kinézetű. Sokkal inkább az elmegyógyászatba várakozókat vagy az idősek otthonába készülőket emlékeztettek vissza, mint a szolgálatba kérelmezőket.

De Mihálynak mi közé hozzájuk? Semmi. Neki teljesen közömbös, hogy milyenek ezek az emberek. Azonban egy-pár perc múlva hirtelenül majdnem lehűlt az ereiben a vér, mert valami nagyon megérintette. Egy férfi, aki abban a pillanatban szemben ült Zsolttal és magát Péternek nevezte, kísértetiesen hasonló volt megszökött üzletemberhez, akinek a keresésére Mihály elindult Kazanyról Budapestre. A bérgyilkos pontosan tudta, hogy ha jelentene a permi maffia vezetői felé, hogy a keresett milliomos, akit meg kell ölni, éppen a hiperáruház takarítási szolgálat munkatársának szegődik, akkor hibbantnak s bérgyilkos állására alkalmatlannak nyilvánítottak volna, mert senki sem hinné el, hogy olyan előkelő üzletember annyira istenverte munkahelyet választotta volna bármilyen körülmények között is. Ráadásul köztudott, hogy hozzá hasonló embereknek sosincs csak sima lemondás, ha nem a golyó által és a temetkezési vállalaton keresztül.

Mit tenni ilyenkor? Talán ez a jelentkező csak hasonlít a milliomoshoz.

Mihály úgy tette, mint aki csak böngészne az ájfénnal. Pedig sas tekintettel nézegette a letöltött és saját készülékre megmentett képeket orosz üzletemberről, így állapította meg, hogyhogy ha nincs dolga egysejtű ikrekkel, akkor valójában csupán egyetlenegy lehetőség áll fenn, hogy ez az ember szökésben levő orosz üzletember, akit több különböző bizonyítékkal bebizonyítva meg kell ölni. Következtetésként mellé kell szegülni, és kideríteni, hogy valójában kicsoda. Erre csak egy módszer lehet eléggé jó: be kell neki is jelentkezni a takarítási szolgálatba és a Péter barátságába férkőzni.

Amikor Péter végre felállt, valamennyire örömet érezve, hogy fel van véve, Mihály is átmenet nélkül félre tolta a csirkeszárnykosárát, és a kukoricasalátát is ott hagyta érintetlenül. Ezután bemutatkozott magát Zsoltnak Petrőczy Mihály munkanélküli nyomdászként, aki jelen pillanatban szakmában nem tudja elhelyezkedni, és ezért el kellett neki fogadni bármelyik más munkát. Rövid beszélgetésük után pedig ő is problémamentesen át ment a kihallgatáson. A bérgyilkosnak egy nap múlva már a takarítási munkára kellett beállni...

ZSOLT, 21-ÉVES

Soha korábban sem gondolta volna, hogy valaha is magával az ördöggel fogja a szerződést kötni. Régebben ez a kérdés még az almában sem merült volna fel. Ma pedig már igen. Imént több tekintetben is úgy tűnt, hogy valóra vált. Hiszen Sátán maga ott ült vele szemben a kicsi hipermarketi irodájában, amelyik nem nagyobb egy átlagos vécéfülkénél, és diktálta részére feltételeket, bemutatta új szabályokat és egyébként állapította meg az órabérét is. Amikor Zsolt valamit ellene akart mondani, egy bizonyos belülről feltörő erő mindjárt megfojtotta összes szavát az ajkán. Ördög pedig örült annak, hogy várakozásai ellenére is látszólag minden egyes pontban tökéletesen egyetértésre jutottak, és annak köszönhetően jóindulatú maradt a demokrácia iránt és – sőt – dicsérte a demokratikus államrendszert, ahol mindkettő, emberi és ördögi, jogok remekül mindig rendítetlenül érvényesülnek…

Aztán jött pedig az ébredés. Rossz kedvében volt Zsolt. Állandóan valami hülyeséget álmodta, aminek soha semmi értelmes jelentősége.

Pedig sokkal inkább valami praktikusabbal kellene neki most foglalkozni. Éppen most várakoznak a csődtömegek, hogy Zsolt mint vezérük, vagyis ügyvezetőjük, vezessen őket. Újonnan érkezőket fel kell ruházni céges munkaruhával, mint magatehetetlen csecsemőket, adni mindenkinek egy nyakon lógó elektronikus kulcsot, hogy egyáltalán valamiként mozogni tudjon az áruház területén, mert e nélkül senkinek sem lehet dolgozni, mivelhogy a portánál álló biztonsági őr visszaküldi, akinek hiányzott olyasféle műanyagból készült kütyü. Ezután szétcsoportosítani kellett frissen érkezett munkaerőt különböző posztokra, majd felügyelni őket és vigyázni rájuk, hogy ne lustálkodjanak.

Mielőtt pedig nekivágnának a munkának, fontosnak tartott mindenkivel megtisztázni lényegbevágó közölnivalóját, hogy bárki, aki mer a betegszabadságba menni, azonnali hatással ki lesz rúgva bármilyen ürüggyel. Nem is beszélve arról, hogyha valaki igazolás nélkül nincs jelen, illetve, aki háromszor késik le munkára, akár csak fél perc a késésidő, mindjárt el lesz küldve. Habár harmadik esetig jóformán soha nem került sor, mert a főnök általában már első lekésés után bocsátotta el illetőt valamelyik más okkal, amely lehetett például „poros a polc” vagy „a szekrény alatt nincs letörölve a moppolás közben” s a többiek. Amint gyakorlatilag nem létezett olyan igazolás, amelyik elég jó lett volna, hogy vele fatális következmények nélkül a munkára ne jöjjön.

Helyzet ugyancsak ugyanúgy festett, mint évszázadokkal ezelőtt a rabszolgamunkával fenntartandó kőbanyákban. Úgy tűnik, hogy a rabszolgamunka nem tűnt el a társadalomból sehova. Mindig is jelen volt a közösségünkben külön-külön formában. Különbség pedig az, hogy manapság a rabszolgák gyakran nem tudják, hogy ők tulajdonképpen azok. És mint mindenkor korábban is, ez alkalommal ugyancsak az egyházok képviselőik és erkölcsi irányadók társadalomban szinte mindig egyhangúan a rabszolgatartók oldalán álltak, a lusta és alattomos rabszolgákat szidva – persze kivéve azokban az időszakokban, amikor profitot is lehetne kovácsolni e problémával a politikai vagy üzleti ellenfeleikkel szemben, valamint szenzációk után hajtogató újságíróknál a címlapsztorival nem ígérkezik a fellépése a rabszolgaügy témával.

Hányinger támad rá azonnal Zsoltra, ha szemügyre veszi ezeket a csődtömegeket. Nem csoda, hogy azontúl csak a munkaerőt látja bennük, és nem embereket.

Mégis időközönként szánalom is veszi át hatalmat benne. Különösen érintette Zsoltot egyik fiatal házaspár esete, amelynek a cég két hónapig nem tudta vagy nem akarta kifizetni a bérüket, miközben azok mégis kitartottak a munkahely mellett és hősiesen beteljesítettek a feladataikat, holott mindenki látta, hogy gyakorlatilag éheztek. Az egész idő alatt hittek, hogy végen meg fogja győzni az igazság és minden ellenkező híresztelés ellenére majd kapjak meg kiérdemelt munkabérüket.

Felettébb merész dolog volt azokban a szörnyű időkben olyasmiben komolyan hinni.

Nyilvánvaló volt mindegyik takarító számára, hogy nem illik neki túlságosan követeledző lenni, mert a munkanélküliek tömegek csak várnak az ajtók mögött, mint megéheztetett vérszopó zombik, hogy talán egy-egy tégla kiesik a falból, és akkor ők is bejöhetnek, hogy átvegyenek elhullottak helyeiket, mivelhogy csak így tudják életben maradni. Ahogy a zombitörténetekben hirtelen zombivá lett személyek átmenet nélkül és sietve korábbi barátaik és szeretetteik erejükből vért szopni rohannak. Hiszen a zombinak sincsenek semmiféle lelkiismeret-furdalásai. egykori énjéből létezik még csupáncsak a ház, a teste, az üresedett házát azonban szállotta meg egy rendkívül gonosz lény – a démon, amelyik úgy érzi magát abban a testben, mint otthon.

Zsolt, habár sok mással nagyon még nem, ezekkel a fennemlített folyamatokkal valahogy ösztönösen mégiscsak tisztában volt, és időközben tanulta meg azokat a változásokat saját céljai eléréséhez felhasználni. Ő is a mestermanipulátorrá vált, mint a parancsolgatója, Angéla, ugyancsak.

Értette meg, olyan keresztény erények, mint például könyörületesség és irgalmasság, amiről katolikus templomban is néha szó esik, őt nem segíthetnek. Más kereszténység irányzatokat viszont nem ismerte eléggé. A kálvinistákról hallotta, hogy tagadják a természetfölötti erők működését – elég, ha valaki lelkiismeretesen éli az életét. A pünkösdi-karizmatikusokról pedig soha semmi jót sem hallotta, ész ezzel szemben irracionális módján tiltakozott mindannak ellenére, amit azok a karizmatikusok saját magukról állítottak. Valami olyasmit mondtak, hogy az Istent szívvel kell hinni, és nem ésszel, amit viszont értelemmel abszolúté felfogni nem lehetséges.

Hogy lehet szívvel valamiben hinni? Hiszen neki nincsen szíve. Gyerekkorában volt, de aztán meghalt benne a szív. Nem arról a pumpáról, amelyik a vérkeringéshez hozzájárul, van szó. Hanem valószínűleg ugyanarról a spirituális identitásról, amiről azok a bajkos karizmatikusok szóltak, hogy vele kell Istenben hinni.

Mindegy. Most már túl késő ebbe az irányba indulni. Legalábbis Zsolti úgy vélte. Megkeményítette magában az érzelmeit, és csinálta tovább maga dolgait. Mindamellett viszonylag kellemesen érezte magát, sokkal, jobban, mint mikor kellene azokban a lelkiismereti kukákban megint a régi elkövetett bűnöket keresgélni, hogy feldolgozza bizonyos rosszul sült dolgokat. Viszont mit most tett, sok pénzt lehet keresni. Ha ez így van, minek turkálja meg újra a múltban? Holott tanulta meg a lélek fajdalmait is érzékteleníteni ugyanúgy, mint a fájdalomcsillapítókkal a fej- vagy fogfájást.

Nem valami nagy művészet. Viszont garantáltan működik. Noha nem örökké, mert egyik bizonytalan időpontban jövőben eljön majd az az idő is, amikor a fajdalom már ekkora lesz, hogy a tablettákkal vagy az injekciókkal sem csillapítható meg.

De várhat meg még az idő. Most dolgai vannak Zsoltnak. Vannak a többféle kötelességei, amelyek nem várhatnak többé. Ott várnak a csődtömegek, akik úgy rettegnek, mint cinegék a téli hidegben. Ők nem örök életük miatt remegnek, hanem anyagiak miatt még ebben az életben. És Zsolt biztos volt benne, hogy néhány közül valójuk akár az ördöggel is paktálna, ha az csak jól fizet.

Miután ismételten érzéktelenítette könnyen szenvelgővé válható érzelmeket, vette Zsolt jobban szemügyre azokat az embereket, akiket frissen szerződtettek. A szánalmasak és siralmasok közé eltévedt egypár fejedelmi erőnlétében levő középkorú hapsi is, akikről Zsolt igazan nem tudta érteni meg, hogy azok még mit keresnek a takarítási állásban. Valószínűleg lusták voltak, hogy jobban keresnének, vagy tudatlanok, akik nem voltak tisztában, hogy milyen valódi lehetőségek vannak hasonlóan erős férfiaknak a munkaerőpiacon. Rengeteg sokkal jobban fizetendő munkahely létezik, ahova hasonszőrűeket előszeretettel befogadnak. Itt azonban az éhbért fogják kapni.

No mindegy, gondolta Zsolt, mi majd betanítjuk őket. Több a gépeket kezelni tudó munkatársuk is kell, akiket aztán semmiképp nem engednek máshova elmenni. Ők majd fogják maradni, és alkotni fogják a takarítási szolgálat magját.

Tehát gyakorlatilag a befogadás napjától kezdve el lesz döntve, hogy ki fogja maradni, és ki ki lesz rúgva. Csak éppen nem mondják ki hangosan. Ez volt a cég munkavezetés taktikája főalkotóeleme.

Egyszóval, elvárják a kirúgásra predestinált munkatársaktól, hogy az elbocsátás napjaikig lelkiismeretes munkáját végezzenek azzal megbiztatva, hogy ha becsületesek lesznek, meglesz nekik rég áhított állandó bejelentett munkahely, habár lassan már elkezdtek feladni összes reményüket. Ember ugyancsak hajlamos ilyesféle hiú ábrándokat álmodozni. Noha Zsolt kezdettől fogva tudta, milyen lesz a végük, mégsem mondta nekik egy szót sem. Hiszen ki igyekezte volna minél jobban elvégezni a tennivalóját, ha tudja, hogy következő nap ki lesz rúgva? Így megcsináltak mindent, amit mondtak nekik, a cég rendelkezésére bocsátottak ki az egész energiáját utolsó cseppig, néha szinte kimerültségig, amíg következett... a bolondok napját megérdemlő fekete humor remekművé, fent említett életbe vágó csúnya vicc…

Az erősebbek között tűnt szembe különösen két férfi. Mihály, vagy Misi, munkanélküli nyomdász annak látszott, aki minden munkával boldogulhat. Valószínűleg a cigány származású – legalább az ázsiai. Szivós és izmos alak, aki egy kicsit furcsán beszélt. Másik neve Péter, aki ugyanazokban a vonásokban kissé hasonlított Misihez.

Szinte ötven százaléka viszont a cigányok voltak. Egypár kivétellel gyakorlatilag igénytelen tömeg, akik közül sokan nem is vártak el, ameddig őket kirúgják, hanem egyszerűen eltűntek már korábban, mintha csak előztek volna megrendíthetetlenül feléjük közeledő Kirúgás Napját. Azonban nem minden roma bizonyult rossz munkaerőnek. Voltak közöttük olyanok, akik egészen jól végeztek a munkájukat, habár még azok is gyakran instabil és hirtelen jelleműek voltak.