Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A VÉNEK HALLOWEENJE

2019.03.04

Szent Szellem erejéből teljesen leborítva a boszorkák csak így álltak egy helyben, mint a habszobrok. Szellem pedig nagy tetterővel töltötte be engem, és sugdosta a sötétségben: „Láthatatlanná teszi engem a démonokkal szemben! Néznek rám, de nem látnak! Támadnak rám, de csak a szélt markolnak! Minden ellenem támadó trükkjük eredménytelen lesz! Feltartóztathatatlan leszek, akárcsak AKI A SASSZÁRNYAIN VIHARZIK!” Elsődleges vizsgafeladatom – természetesen – volt feltalálni az unokáimat, utóvégre avégett jöttem. Azért ráhúztam lépésben andalogni a Blocksberg magaslata irányába, ahova az ördög művészemberei a világmindenség minden tájáról repülve, utazva és gyalog épp abban az időben felvonultak, hogy részt venni a boszorkány nemzetség legnagyvonalúbb és legvidámabb eseménysorozaton – HALLOWEEN KONFERENCIJÁN. Mellettem, előttem, mögöttem, fölöttem a tarka-barka népsokaság – mentek a fehér-, fekete-, sárga- és barna bőrű fekete, vörös és fehér mágia képviselőik: közülük néhányan a léglabdákkal egyformán ható felfújt kondomokat kötöttek hátizsákjaikhoz, s magukkal hordoztak sátraikat és hálózsákokat, amint olyanok, akik csak üdülni vagy fesztiválozni indultak. Elmondtak egymásnak az anekdotákat és rohadt vicceket a bigott keresztény fundamentalistákról és az abortuszt vagy antiszemitizmust világszerte ellenző életmenetelőkről, akiket egyesek a boszorkák közt a Ku Klux Klán-t visszaemlékeztető szervezetekhez hozzáhasonlítottak, miközben a mások csupáncsak a tökfejű balfácánoknak tartottak őket, mivelhogy azt gondoltak, hogy gyengék, s nem hittek, hogy fellépésükkel a társadalomnak bárminemű kihatást is tudnának gyakorolni. Egy dologgalazonban – hát, persze – mindegyikük egyetértett: a kereszténység a vallásként és a gondol-
 kodási rendszerként jelenkorrá már véglegesen elavult, amint a keresztény erkölcs szintén nem alkalmas a fiatalság nevelésére, illetőleg a mindennapos emberi aktivitáshoz s döntéshozatalhoz teljességgel unpraktikus úgyszintén.
Minél magasabbra értünk, annál messzebbre látni lehetett. S elvégre megmutatkozott, hogy nem is tulajdonképpen egy isten háta mögötti őserdőben vagyok, hanem alattam van egy gyönyörű díszfényességben tündöklő tündéri nagyváros halom kivilágított híddal és várpalotával, csigalassúsággal egymás mellett és mögött mászkáló ezernyi álmos autóval s több száz gyufadobozokat visszaemlékeztető házzal, s ráérősen máris kezdtem a sötétségben különböztetni direkt hegyláb alatt valamelyik tágas folyót, amely túlságosan ismerősnek tűnt.
Nemigen voltam – hát! – Salem városában – gondoltam mindjárt –, köztudott amerikai boszorkánycityben. Ámbár tovább azon tűnődni nem igazan ráértem, mert közbeeső időben egyik pajtásuk melléjéből kitört a szenvedélyes dallam, valamilyen régi keltái varázsének, amely egy bizonyos iszonyatos szívet összeszorító és félelemkeltő szellemi erejével rendelkezett, s aminek ördögi származásáról – persze – kétségem sem volt, mivelhogy a fickó szintén úgy nézett ki, mint csak az órával ezelőtt a kriptából kikapaszkodott volna, mi több – valóban a halotti szagot eresztette a teste és ruhája. Orra csonkig megrothadva, amit – hogyne – könnyen a szifilisz ugyancsak előidézhette volna. Dalszöveg pedig valami olyasfélék közül való is lehetett volna, amilyent William Shakespeare a drámaszerző a Macbeth című tragédiában a boszorkánykórus szájába tette. De ebben az esetben az eredeti dalnok diskurálása bezzeg egy olyan káromlásról szólt, amelyikkel a britanniai őslakók az angolszász királyokat mindenestül, az összes leszármazottaikkal együtt, megátkozni akartak volna.
– Ugye, hallod-e miről dalol ez az ember? – Majdnem inába szállt volna a bátorságom, amikor gondolataimból felébresztette ez a bohócruhába bújt fiatalos szép boszinő. –Tulajdonképpen nem is az ember, hanem – hát nem látod-e? – a temetőből kimenekült hulla. Valójában már régen meghalt, de minden évben e idő tájt otthagyja a kriptáját, borotválkozik, elolvassa az összes kimaradt újságot, hogy megtudjon mi történt időközben a világban, és eljön ide – a Gellért hegyre, mert nem szeretné kihagyni egyetlenegy halloween konferenciáját sem. Ekkora vonzalmat táplálja az ünnepeink iránt! Ilyenkor zengedezteti ezeket a régi átokszövegeket, amelyekkel az ő idejekorán a normann királyokat – I. Hódító Vilmost és II. Rufus Vilmost – is sújtotta. Ma pedig helyettesíti a régi uralkodó neveiket inkább a jelen elnökeiével, miniszterelnökeiével, kancellárekével és pápáéval, mert – ahogyan mondtam – mindig csak lépésben az idővel szeretné járni. Ő az igazi igézés szakértője. Lényegében – mai kifejezéssel – ő egy valóságos politikai varázsló. Művészetét még druida sámánoktól tanulta. És most – ugye, hallod-e miket dalol ez ember, ez hulla, ez profi politikai boszorkány? –, gondolom, hogy nem is sejti – tehát, az átokénekével a magyar testi-lelki jó barátai kérésére az összes magyarországi politikai elitjét a miniszterelnökével élen megátkozza örök időktől fogva mindörökre és a leendő kormányfőit úgyszintén, hogy legalább ugyanolyan ostobák maradjanak ők szintén, amilyenek az elődjei voltak elmúlt évtizedeken. Így hát nem tudják felülkerekedni a káoszon az országukban, s ez örömet okozza. Látta már, ugye-e, hogy mekkora zűrzavar uralkodik a magyar ég fölött, angyalok menekülnek innen, mert bizonyos politikai erők a varázsigék segítségével átadták hatalmat a szellemi szférában a démonoknak és nefilimeknek… De bocsánat, Önnek mi a szakterülete?
A bohócruhába öltözött boszinő oly őszintén nézte a szemembe, hogy pillanatra kevés híján szinte elhittem volna, hogy amottan egy paprikajancsivá öltözött keresztény testvérnő felkúszik velem együtt a Blocksberg – boszorkányhegy – ormára.
- Én-e? Hé-éé-éé, hogy mi a szakterületem-e? – Gondolom, hogy elpirosodott az arom is, mert nem akartam hazudni, de igazságot sem mondhattam, mert ezzel elárultam volna magamat. – Én… a keresztény fronton harcolók…
- Akkor maga egy hős – előállt a boszihölgy átmenet nélkül. – Ez a legizzadságosabb egy boszorkányharcos számára felvenni a küzdelmet az igazi hívők gyülekezete ellen, mert épp ez az a hely, ahol legtöbben feladtak a küzdésüket. Tudja-e, én a budapesti vagyok. Van a városunkban a központból kieső körzetben egy nagy gyülekezet, amely sok év alatti harcunk során a trükkjeinktől csaknem érintetlen maradt és az itteni bosziknak kemény diónak bizonyult. Ott elveszítettünk jó néhány legjobb harcosunkat, akik ugyan már fizikailag meg nem haltak, de – nem tudjuk, mi a fene a fejükbe ütötte – váratlanul megesztelenkedtek és mindent elhagyván az ellenségünk táborába átfutottak…
- Én igazan olyanokkal alig találkoztam – mondtam egyre inkább a kényszerszerű színeskedésemhez hozzászokva –, akik velem szemben valamit nekibuzdulni tudtak volna.
- Ó, tudom, hogy maga az élharcos, de Ön egyáltalán nem ismeri a hiteseket! – szólt közbe a boszihölgy.
- Viszont – mondtam – ismerem több százezer más keresztényt világszerte, s elmondhatom, hogy legtöbbjük közül valóak elkényelmesedett, jellemtelen és öntelt figura, akik mindjárt feladják harcukat, amikor kinyílik valami jobb alternatíva a keresztény élet helyett. Így hát mikor úsznak a pénzesésben, s ameddig a bővelkedés még el nem hagyja őket, a pazarló kereszténytelen életet élnek és ebből, sok gazdagságukból, talán legkevesebb filléreket juttatják el az eklézsiának és a szegényeknek is, de amikor csődbe mennek, azonnal az egész szociális hálózatból durván tőkét kovácsolva elmenekülnek az anyaszentegyház védelmező szárnyai alá, s ott is maradnak – legalábbis, ameddig az anyagi helyzetük a hívők adományaikból annyira javul meg, hogy jövőben már a gyülekezet nélkül szintúgy kellemesen megvannak. Élet sodrott őket az egyházhoz, de a csendes többségük oda gyökerezni nem akarják, hanem csak kivárják ott a jobb idők megérkezést, hogy
aztán anyaszentegyháztól elválni. Miközben várják, az időközben néhányán azok közül az álkeresztények közül valóak csak így tudják elválni a többi hívőktől, hogy el is hunyják és lelkiismeretesen őket – mint igazi testvéreket – meg szintén temettetik, s senki emberfia sem tudja majd pontosan elmondani, hogy e sírgödrökben amott a temetőben a hamis vagy valódi keresztények pihennek-e…
Amíg beszéltem, hurrikán-felé jelenség vette körül minket, s kénszagú felhőcskében láttunk egy koromsötét köntösös katolikus papot a nyakán logó nagy aranykereszttel és hatalmas fekete bőrkötésű Bibliával a hónalja alatt lemászni a seprűnyéléről, amelyen épp most érkezett. Káromkodott egyet, és panaszkodott a hideg és a derékfájás miatt.
- Ördögit, olyan hűvös van, hogy megfagytak az ujjaim a söprűnyélhez – gyalázkodott. – Már régen kellett volna a boszorkánytanácsnak áttolnia ezt a konferenciát a nyári időszakra.
- Atyaúristen, – szólt meglepetve kissé bohócos új barátnőm – egy páter! Hihetetlen, a szentatya eljött a halloween konferenciára. Ez bizony valami forradalmi.
- Igen, – szólt a pap, miközben kikotorta egy gumikondomot zsebéből és kezdte ezt fújni – ez a szexforradalom. Hölgyem, van mondanivalóm, még ma éjjel szexezzünk együtt.
- Jól van, – mondta a boszinő – majd hurcold meg magadnak a kriptából egy-egy dögöt, akivel szexezhetsz, amennyit csak akarsz. Engem hagyj inkább békén!
- Minek van magánál a Biblia, atya? – kérdeztem.
- Hát, ez tényleg intelligens kérdés – válaszolt szentatya enyhén ravaszul. – Azért, mert éppen most jövők a katolikus világkongresszusról, ahol kellett élőadást tartanom. Egyébként a Bibliából is idéztem – hirtelen nagyon bosszúsan a boszihölgy irányában nézte, s mondta:
- Ez micsoda? Azt hiszi, hogy én a nekrofíl vagyok. Még senki sem merte mondani, hogy én a hullaszerető vagyok.
Utolsó szavakat már szinte kiabálva szólta. Hogy balhét kikerülni, kérdezgettem csak tovább:
- Szentatya, mit idézte a Bibliából?
- Van jó hírem magának: tök mindegy, mit idéztem a Bibliából! – szólt már nagyon nyugodt hangon lassan. Aztán kétkulacsosán tenyereit a szív helyen összekulcsolva hamiskán nevetgélve. – Hát, nem minden egyforma, ami a Bibliában található-e? – Akkor már átmenet nélkül piros arcon újra kiabálva folytatta. – Mert, dehogyisnem, nem egykutya, ami a Bibliában van, ha már ekkora pokolfajzat vagy, amilyen tulajdonképpen. Mert én az vagyok – lényegében. És Ön?
- Uraim, legyetek már vígságosabbak, mert ma ünnep van! – Ezt már egy két és fél méter magas, feltűnően sovány parasztember mondta, aki a rendező jelvényt viselte ruhán, s akinek feje csaknem felhőkben járt, és akinek kék szeme s arckifejezése töméntelen mennyiségű optimizmust visszatükrözte. Mikor a pap fölnézett az orcájára, váratlanul féktelenül nevetni fakadt, s ugatni és ugrani – mint a kutyuli. A paraszt messzebb ment, s továbbra nem foglalkozott a páterrel, akit az őrjöngőnek gondolta.
- Hát, tudja-e, maga egy ügyesen nyakatekert ember. Nemde-e? – közölte hirtelen vészjósolósán velem szembe kígyózván: tudtul adva a jelentéktelen vélekedését, ahogy mondta.
– Tulajdonképpen mi lesz, ha feljelentlek? – kérdezte átmenet nélkül. – Akkor a kaukázusi saslik lesz belőled. Bizony. Hát, remélem, hogy tudja-e, hogy ezek az emberek mind kannibálok. Emberhúst fogyasztanak szempillantás nélkül, s vért isznak megöltek koponyáikból, mint állítólag a szkíták. Most ne menjünk bele, hogy valójában a vér volt a koponyákban, vagy a kecsketej, de mindkettőén tudjuk, hogy rendkívül gonoszak tudnak lenni, ha akarják – az ellenségeikkel szemben. És – tudod-e –, miről megértettem, hogy te is azok közé tartozol? Arról, hogy bár évek óta járok a halloween konferenciára és mindig a Biblia volt nálam, még soha kutyát sem érdekelt, hogy mit olvastam abból. Érted, soha senkit! Te vagy az első. Itt nem olvassak a szentírást. Biztos vagyok benne, hogyha kérdezném, hogy milyen sorrendben az evangéliumok vannak sorakozva a Bibliában, te még azt szintén tudnál elmondani nekem, hogy először van Máté, ezután azonban jönnek Márk, Lukács és János evangéliumok is…
- Igen, és Apostolok cselekedeteik könyve…
- …Rómaiakhoz írt levél, korinthusiakhoz írt levelek…
- … galáciaiakhoz és efezusiakhoz írt levelek…
- Azon kívül – persze –, hogy is van ez, filippi, kolosi és thesszaloniki levelek…
-… mégpedig – természetesen, hogy tudok – Timóteushoz, Tituszhoz, Filemonhoz írt
levelek…
- … zsidókhoz írt levél…
- …Jakab…
- …Péter…
- …János és…
- …Júdás leveleik.
- És elvégre Jelenések könyve.
- Így van. Ez egész Újszövetség. Tökéletesen tudunk.
- Nos-e?
- Halál fia vagy.
- Mi végett?
- Miért nem?
- De mi volt a kifogásod, amikor azt kijelented, hogy én a halál fia vagyok?
- Ó, ez roppantul pofonegyszerű. Arról van szó, hogy elárultál magadat. Túl sokat tudsz. Jó boszorkánynak pedig ostobának kell lenni a hit kérdéseiben. Szóval, ha mégsem a saslik, akkor minimum húslevés lesz belőled. Pedig mi lesz ebből annyi boszorkánynak? Az annyit jelenti, hogy több hús, több áldozat kellene. De honnan veszünk annyi emberhúst? Kit vágjunk még rajtad kívül le? Tudja, mit! Van egy komoly ajánlatom – az üzlet – magának, amely lehetőségessé teszi, hogy talán téged majd nem vágják le a pörköltbe. Nekem szükségem van ember húsára, de másként. Nos, nem évesre kell nekem emberhús,
hanem… Na, mondd meg! Hogy is mondjam én ezt el Önnek? Megérti-e, hogy mire gondolok?
– Nem vagyok biztos benne.
- Hogy is magyaráznám meg én azt magának? Biztos vagyok benne, csakhogy hülyéskedik itt velem.
Előrehajolt, tenyeret az ajkához egy kicsit, így, hajlítva, emelte. Majdnem suttogva mondta:
- Önnek van a test hátsórésze, úgy-e? Hát, persze, hogy ne lenne? Hogy is hívják azt?
Hát, milyen nevetséges. Mindenkinek van. Neked is van. Nekem is van… És van benne, a középben, egy kicsi lyuk, úgy-e? Nem tévedtem-e? Hé-hé-hééé. Minek is hívják azt? Mulatságos. Hát, nem-e? Nos, ajánlatom következő lenne… Tudja, látja ezt az aranykeresztet a nyakamban. Miből olyan különleges? Hát nem abból-e, hogy hozzáhasonlót egyetlen más katolikus pap sem viseli. Csak én. És nem hagyományos, hanem egy fordított kereszt. Plébániánkban – odakint Franciaországban – vele már mindenkit rászedtem, mert akárkicsoda valódinak hitte. Egy fejtetejére állított krucifix, és egy fejtetejére rakott kereszténység. E kereszt segítségével tudok az anyaszentegyházat és egész nekünk ismert világot a hatalmam alá keríteni. Én leszek a világ legelső embere. Én leszek a világ tényleges ura – a pontifex. Most, ide figyelj, kölyök, következik egy nagyon fontos üzenet: Ha elfogadod az ajánlatomat, te leszel a második… Szóval, az ajánlathoz… Hogyan is megmagyaráznám mindazt? Tehát, kell az emberhús, de nem évesre… hanem – mit, hát, mondjam? -… örömre. Igen, az örömre. Öröm kell. Hát, mi van az, ami ezt az örömet okozza? És miről tulajdonképpen is előbb beszéltem. Tehát, van magának az altáj, egy becses fertály, a popsi, a fenék, a far vagy az ülep – bárhogyan is nevezzük, avagy hogyan mondja a közmondás, kedves gyereknek sok a neve… De vissza az ajánlathoz: kell az emberhús, de nem évesre, hanem… az örömre. Öröm kell. Szóval, nem eszünk meg az embert, hanem… Nem eszünk meg magadat, ha megengeded, hogy minden nap a konferencia idő alatt beteszem a kis füttyömet oda a popójában könnyen feltalálható lyukacskába… majd én megtalálom, ha igen. Ha nem, máris elrepültem a boszorkánytanácsba feljelenteni magát.
- Szentatya, – hát – mit tulajdonképpen mondjam erre az ajánlatra? Csak is egyet és ugyanazt: Természetesen, hogy nem engedhetem meg ezt az örömet magának! Jó utat, atya!
- Várj csak! – a páter hirtelen nagyon ideges lett, s úgy rikoltotta kétségbeesve: – Csak egyszer akkor, uram. És – ígérem – máris megmenekült az inkvizíciótól úgyszintén. Mit szólsz hozzá!
- Nem – mondtam. – Maga egy paranoiás elmebeteg, s azt mondom majd a tanácsnak is, ha kell.
Akkor elszakadtam e megfordított keresztet viselő katolikus paptól, mert nagyon is untam már a társaságát, s többet vele nem foglalkoztam. Ideje volt már ugyanis felkeresni az unokáimat, hogy őket az ördög kelepcéből kiszabadítani. Miközben némaságban imádkoztam és a gondolataimban az Úrhoz felkiáltottam a vezetésért, egyszeriben elkezdte a több éjjeles halloween konferencia is, s a fürge tarkabarka kavalkád pajkoskodott felfelé a Gellért-hegy csúcs tájában a boszorkány nemzet legfontosabb örömnapot ünnepelni. Annyi boszorkány volt, hogy egész hegy fenékig fel volt borítva tömegekkel, de még levegőben szintén – mivelhogy a földön egyetlen szabad hely nem maradt meg – lógtak zsúfolva egymás mellett a söprűnyélen ülve a kitartó boszifiúk és boszilányok. Váratlanul közelemben az erős és izmos rendezők könyökökkel tettek a seregben az utat egy előkelő boszorkánycsoportnak, amely mesterien bukfencezve mozgott az orom középére felhúzott óriási vetítő és pódium felé. Mindjárt mászott majmi sebességgel fel az emelvényre az alacsony termetű frakkba öltözött tudósító, aki a tanács nevében köszönte a vendégeket, adta jó néhány-pár utasítást a konferenciához méltó viselkedéssel kapcsolatban, az illemhely használati útmutatás kapcsán elmondta a rendezők elvárásait is és felhívta a nemzet képviselői figyelmét arra, hogy ne szégyenítsenek a nemes varázslók és okkult személyiségek jó hírnevét az antiokkult erőkkel szemben, mert – azt úgyszintén felismerte – sok az ellenségük. Ezután azonban érkezett a halloween konferencia legünnepélyesebb része, amely tulajdonképpen összeállt egy olyan ceremóniából, amivel minden évben az ünnepsorozatot bevezettek és konferenciát a nyitottnak nyilvánítottak.
- KAKASSAL TARTOZUNK BELZEBUBNAK! Kakast Belzebubnak! – kiáltotta a vezető boszorkány, aki gyorsán felmászott a pulpitusra az eltávozó tudósító helyére, s akinek kiismerhetetlen szóhanglejtésű fonémai oly kísérteties rezonanciát indukáltak, hogy az imádó boszinép benne Július Caesarét felfogta.
- Igen – kántálta a sokadalom áhítatos visszhangon vissza. – Hozzatok a kakast Belzebubnak!
Azonnal hordoztak a dobogó mellett tartózkodók egy kakast a boszorkánynak, aki átmenet nélkül annak nyakát le is vágta. Vérét pedig mindenfelé, emelvényre és a publikum közé fröcskölte, ahol azok a boszik, akikre vércseppek jutottak – azt a feloldásként felfogadtak –, a nyelvvel utolsó csöppig lenyalogattak. A vér méghozzá a felvevő kamerák lencseikre is jutotta, s így hát egy nem-boszorkány részére borzalmat megsokszorozva a vetítőn szintén megjelentek karmazsinvörös foltok.
- Ezzel a több éjjeles halloween konferenciát a nyitottnak kinyilvánítok! – kiáltotta a mikrofonba Július Caesar.
Tömeg válaszolt az ujjongással, a mágiaszövegek skandálással, és – mint éppenséggel mellettem is történt – a disznókhoz hasonló röfögéssel.
- Tisztelt boszorkány nemzet! – folytatta Július Caesar. – Kedves résztvevők! Nagy események előtt állunk. A világ változik, és mi változunk benne. Nem is nagyon régen történt, hogy olyanokat, mint te – olyanokat, mint én – másságunkért a katolikus egyház jóváhagyással a máglyákon elégettek, az inkvizíciós ítélőszékekben kínzással megvallásra kényszerítettek, hogy mi az ördöggel cimborázunk, és halálra ítéltek. Vannak köztünk még ma is olyanok, akik emlékeznek ezekre a sötét időkre, akiket akkor el is ítéltek. De nem adtak fel a küzdelmüket a jogainkért. És elvégre nekik köszönhetően a katolikus egyház is feladta a boszorkányégetéssel. Azok a boszorkányok – a mi hőseink, ők olyanok, mint a világítótorony az eljövendő boszorkány nemzedékek számara. Szerencsünkre elérkezett szintén a lelkiismereti szabadság korszaka, amikor mindenki azt teheti, amit csak akarja. Azontúl már senki sem sújthat minket fizikai megsemmisítéssel azért, hogy mi saját dolgainkkal akarunk foglalkozni. Bár még mindig kirekesztethetik minket másságunkért az egyházközösségeikből és kizárhatják az összejöveteleikből, már nem tudják minket kitaszítani a társadalomból egészében véve. Testvéreim, az állami szinten ugyanazokkal a polgárijogokkal rendelkezünk, mint ők – az üldözőink. Vissza tudunk vágni a szólásszabadság jog és bírósági szinten is, ha kell, és – testvéreim – ezt a kiváltságot becsülni és használni kell.
Elképesztő taps támadt a boszik oldalról, amikor a visszavágásról esett a szó, s a miatt nem nagyon lehetett hallani, hogy mit tulajdonképpen azon kívül még mondta. De hamarosan Július Caesar rátért a főmondanivalójához, s porondra léptette egyik legfontosabb vendéget.
- Hölgyeim és uraim! Vendégszerető boszorkány nemzet! Megtiszteltetés számomra bemutatni ma esti legkiválóbb VIP vendéget, aki ugyan maga nem a boszorkány, de higgyetek nekem, mikor eleinte beszélgettünk, én sem hittem el, azonban rövid idő után már rájöttem, hogy tulajdonképpen tökéletesen megegyezik a céljaink és a terveink. Szóval, fogadjatok melegen, először történelemben a halloween konferencián… a főváros polgármestere úr!
- Tisztelt boszorkány nemzet! – kezdte a vendég a megfelelő szavakat keresgélve. – Tisztelt vendégek! Mikor a vezető boszorkánytok felhívta, és azt mondta, hogy szeretné engem a kormány nevében itt szónokolva látni, rögtön a pokolba akartam küldeni a vezető boszorkány urat az ő halloweennel együtt. Azonban mindjárt is éreztem, hogy elhamarkodtam volna. Ezért behívtam a hivatalomba, és pár óráig csak beszélgettünk és beszélgettünk. Ez idő alatt teljességgel megértettem, mekkora hatalmas lelki erejével és bölcsességgel rendelkezik ez az egyszerű ember, aki magát csak egy boszorkánynak hívatja. Miután együtt átemésztettünk az összes fővárosunk problémáját, és közösen megtaláltunk a
megoldást is legsürgősebb problémáinknak, megértettem, hogy mit is tulajdonképpen mulasztottam el azzal, hogy nem ismertem már korábban benneteket – a becsületes boszorkányok. – Ebben a pillanatban újra süketítő taps tört ki a publikumból. – Miközben meg voltam vakítva az intoleranciától és megvetően gondoltam sokszínűségről, mint a társadalom
működése elemi alappilléréből, sosem jutott eszembe, hogy talán nem azoknak van igaza, akik a boszorkányokat mindig a rossz színekben lefestenek.
Itt két-három másodpercre torkán megrekedt a beszéde.
- Testvéreim, boszorkányok, sajnálom! Tudjátok-e nekem meg bocsátani, a vén szegény bolondnak? – elmondta zokogva. – Csodálom a tudást, amely a birtokaitokban van. Nagyra becsülöm a képességeiteket – például: hát nem káprázatos-e, ahogyan ez a fiatalember a seprűnyélen ül és nyitva tátott szájjal épp engemet hallgatja. Miért mi – nem-boszorkányok – azt nem tudunk? Mert hiányzik nekünk valami. Van valami, amivel korábban nem törődtünk. Elfelejtetünk tökéletesedni abba az irányba, ahova ti – kedves boszorkányok – továbbfejlődtek. Tehát, mi hibáztunk, de titeket vádolunk gonoszsággal. Gonoszak vagyunk mi, de titeket kizárjunk a miénk soraiból. Nem szabad annak így tovább lenni! Tisztelt boszorkányok! Tudjátok, hogy Magyarországban hamar választások lesznek? Ti is rendelkeztek a szavazási joggal! Persze, hogy ez az üzenet elsősorban azokhoz a boszorkányokhoz szól, akik a jelenlevők közt Magyarországból valóak vannak. Menjetek szavazni! Ti már tudjátok, hogy kik vannak a barátaitok és kik azok, akik jót kívánnak nektek. Többieknek pedig mondom, hogy használjátok föl összes tudásotokat – az összes tehetségeiteket – arra a feladatra, hogy a barátaitok győzzenek, s nem ellenségeitek! És higgyetek nekem, az öreg baráttoknak, én is veletek leszek – bármit is kívánjatok, megteszem! Nem adunk helyet az intoleranciának és a diszkriminációnak! Amint azt sem engedjünk, hogy a gyűlöletkeltő fundamentalista keresztény csoportok világszerte a társadalmilag fontos célkitűzéseiteket ellehetetlenítenének.
Kifújta az orrát, és elmondta:
- Testvéreim, boszorkányok! Ti vagytok a föld sója. Én veletek vagyok. Mindannyian ismerünk John Fitzgerald Kennedy, egykori amerikai elnöke, az ünnepelt berlini elszólalását 1963-ban: ICH BIN EIN BERLINER. Nos, ha Kennedy azt mondta, én is ugyanazt mondhatok...
Politikus abbahagyta a zokogást, és a mellkasát nagyképűen előretolva, így végezte a szónoklását:
- ICH BIN EIN WITCH. Vagyis, én is – hmm, tulajdonképpen – egy boszorkány vagyok. Tartsatok ki, testvéreim! A jövendő porondra lépő pedig volt egy világhírű professzor, aki annak ellenére, hogy az ördöggel lépett szövetségbe, példátlan kifinomodott s éléseszű személyiségként megjelent, s bár közéletben szokásosan bemutatta magát, mint aki cuki, rend- és családszerető tudósember, most már levétkezte az álarcát és színre vitte a saját valódi képét. Először is: miután felmászta a pulpitushoz, köpcösen körvonalazta a boszorkányheggyel kapcsolatos népi hiedelmeit; ám azt sem felejtette el megmagyarázni, hogy noha mindennek sok közé van igazsághoz, mégsem ez az egész valóság. Mikor azt elmondta, újra óriási taps, röhögés, sikoltás, ebcsaholás és röfögés tört ki körülöttem, amiért megint kimaradt néhány különösen mókás és istenkáromló megjegyezés a füleimből. Ezt követően csend lett, mert a tudós kezet magasra felemelve jelt adta, hogy fontos mondanivalója van.

- Boszorkány nemzet! – szólta. – Testvéreim! Pár szóval szeretném elmondani nektek, hogy milyen is tulajdonképpen van számomra a boszorkány élete. Michael Beham egyik mesterdala nyomán szeretném illusztrálni egy német lovag történetével, hogy mihez hasonló is van valójában a bosziélet. Tehát, Eberhard von Würtenberg gróf egy napon egymagában kilovagolt a zöld erdőbe, hogy a MAGA MULATSÁGÁRA vadásszék. Egyszerre csak hangos zúgást és zsivajt hallott, mintha egy másik vadászat vonulna arra; heves rémület fogta el, és miután lova nyergéből felkapaszkodott egy fa legfelső ágaira, megkérdezte a szellemtől, hogy akar-e neki ártani. „Nem – felelte a rémalak –, ember vagyok én is, akárcsak te, és egymagam állok előtted; valaha nagy úr voltam. Ám oly nagy kedvemet leltem a vadászatban, hogy Istenhez könyörögtem azért, engedjen vadásznom az ítélet napjáig. Kívánságom sajnos meghallgatásra talált, és így már ötödfélszáz éve űzöm ugyanazt az egyetlen szarvast. De a nemzetségemet és a származásomat még soha senki előtt nem tártam fel.” Eberhard gróf így szólt: „Mutasd meg az arcodat, hátha felismerlek!” Ekkor a szellem a maga csupaszságában mutatta magát, az arca alig ökölnyi volt, és össze volt aszalódva, mint egy répa, és ráncokat vetett, mint valami gomba. Aztán utána ügetett a szarvasnak, és eltűnt, a gróf pedig hazatért a birtokára.
Sokatmondó tekintettel nézte az összejött satrafatömegekre, amely mint a tenger morajlott.
Tisztelt boszorkányok! – előadta tovább. – Ahogy felfigyelhettetek, ez az árny – aki valaha nagy úr volt – alábbit mondta Eberhard von Würtenberg grófnak: „EMBER VAGYOK ÉN, AKÁRCSAK TE!” Szépen hangzik, ugye! Ám ti mind is emberek vagytok. Tudjatok-e? Kedves boszorkányok, hányszor hallottatok már a más embereket azt mondani,hogy vén csúnya banyák vagytok, vagy ilyesmit! Pedig vannak köztetek még olyanok szintén, akiknek a képeik a legmodernebb divatmagazinok címlapjaira passzolnának. És időnként ott is vannak. És miket szólnak rólatok a legelkötelezettebb ellenségeitek – fundamentalista keresztények? Vajon az embernek tartanak titeket? Nem. Valaki köztünk való kérdezte ma este régi jó barátomtól – a tiszteltetendő Bartholomaeus atyától – hogy szentatya miket olvasta mostanában a Bibliából, ebből embereket ellenünk felforgató könyvből. Tisztelendő atya – persze – válaszra méltónak sem tartotta illetőt, minthogy csak haszontalan betűhalmaznak tartja e könyvet. De bárcsak e könyv csupán a betűhalmaz lenne! Tudjatok-e, testvéreim, hogy fundamentalista keresztények szó szerint mindent elhisznek annak a könyvnek? És mire tanítja ez őket? Hát, természetesen, csupáncsak a gyűlöletre és az embergyilkolásra. Hagyj, bizonyítsam be! Idézem: „Mikor teközötted – olvasta hatalmas nagy, fekete bőrkötésű Bibliából, amelyet aligha nem a katolikus paptól kölcsönözte – jövendőmondó vagy álomlátó támad, és jelt vagy csodát ad neked. Ha bekövetkezik is az a jel vagy a csoda, amelyről szólt neked, és mondta: Kövessünk idegen isteneket, akiket te nem ismersz, és tiszteljük azokat: Ne hallgass efféle jövendőmondónak beszédeire vagy az
efféle álomlátóra, mert az Úr, a ti Istenetek, kísért titeket, hogy megtudja, ha szeretitek-e az Urat, a ti Isteneteket teljes szívetekből, és teljes lelketekből.” És most, uraim és hölgyeim – ide figyeljetek –, bekövetkezik a java: „Azt a jövendőmondót pedig, vagy álomlátót, öljetek meg…”
Tíz másodpercig csönd volt. Lehetett volna hallani, ha tömegben valaki gyufát húzná. Aztán csak panaszkodott egyvalaki:
- Hát, minket akarják megölni! Engemet is? Én nem vagyok sem jövendőmondó, sem álomlátó. Asztrológus vagyok.
- Én pedig csupán a bűvészember. Amúgy jó természetű…
- Egyszer próbáltam egy fundamentalista keresztényt a disznóvá varázsolni – fejte- gette a közvetlen közelségemben a banya. – Nem sikerült. Csak annyit tudtam nála elérni, hogy motyogni kezdte. Mert ő maga is megvallotta, hogy neki még kevés a hite. Viszont én is gyomorgörcsöt kaptam. Nem tudom megmagyarázni annak az erőnek működését és származását. Azt mondják, hogy erejük ebből a könyvből származik. De mi tudjuk, hogy a betű és papír nem tehet senkit erőssé. Arra véráldozat segíthet. Szóval, kakás vagy birka kell. Pedig én az embereket is nyergeltem meg, és múlt évben egy parasztember hátán eljöttem a konferenciára. A macskán meg a tehénen is repültem a levegőben. Szemveréssel mégpedig egy piros Škodát és egy McCormick traktort megállítottam, hogy azok egy centivel nem tudtak sem előre, sem hátra menni. Azonban a fundamentalista keresztényekkel én nem tudom, mit elkezdeni velük…
- Testvéreim! Boszorkányok! – folytatta a nagy hírű tudós az előadást. – Már talán értitek meg, hogy tulajdonképpen honnan jön-e ez az ellenségesség, mivel minden nap találkozunk? Mert éppen annak a gyűlöletnek főforrásból megidéztem. Innen kaptak inspirációt az inkvizítorok, és éppen innen vesznek mintájukat a fundamentalista keresztények szintén, amikor az úgynevezett szellemi harcot folytatják ellenünk. Igen, Biblia tulajdonképpen tanítja őket arra, hogy minket – boszorkányokat – meg kell ölni. Ne felejtsetek azt el, barátaim! Legyetek éberek! Ne hagyjatok magatokat evangelizálni és megtéríteni. Sok
gonoszságot tapasztaltunk az oldalukról. Egyre gyakrabban tapasztaltunk utolsó időkben, hogy eljönnek csoportosan az összejöveteleink helyükre meg otthonunkba szintén, és nem is beszélik sokat, sem mondják, hogy mit voltaképpen akarják tőlünk, hanem csak énekelnek a saját himnuszokat és imádkoznak idegenszerű ismeretlen nyelvezetű szavakkal. Némelyek beszámoltak, hogy valami furcsa gyerekes nyelven motyogva csak beszélik és beszélik, s el sem mennek. Egyik beszámoló azt mondta, hogy jön egy olyan fundamentalista keresztény ő hozza, csak egy méter van köztük, és elkezd hasonlóképpen motyogni. Illető benyomása szerint annak a srácnak teljesen mindegy volt, hogy vajon rajta kívül is valaki ott állt-e vagy nem. Jelenség különböző változatokban elterjedt. Egy alkalommal egyik kollégánk sétálva ment valamelyik kelet-európai nagyváros utcán, és átmenet nélkül ugrott hozzá fiatal lány, aki fennhangon annak a nevében – hmm, tudjátok, aki mennyekben van – megkötözte benne az ördögöt. Hát, – ez persze szamárság – ők abban hisznek, hogy bennünk okkult démonok vannak. Amikor annak a nevében, akinek nevét rossz is kimondani, megkötözik bennünk a démonokat, akkor szerintük nem tudunk ártani környezetüknek. Utánajártunk e ügyben, és kiderült: a fundamentalista keresztények e fajta motyogást a nyelveken szólásnak vagy a nyelveken imádkozásnak hívják. És ez úgyszintén ugyanabban a könyvben gyökerezik, minthogy főleg Pál apostol első korinthoszi levele 14. fejezetén és Apostolok cselekedetei 3. fejezetén található tanításon alapul. Azonban tudományt arról, hogyan ez az egész valóságosan működik, egy kis könyvecskéből szereztünk, amelynek nagyon süsü a címe: Hogyan betöltekezni a Szent Szellemmel? És annak a szerzője van valaki amerikai: Kenneth Hagin. Kiderítettünk, hogy létezik többféle nyelveken szólás. Hogy vannak olyan nyelvek, amelyek segítségével a fundamentalista keresztény saját szellemet építi, mivelhogy hiszi – valódi énje tulajdonképpen nem a test, hanem a szellem. Aztán vannak a nyelvek, amelyekkel a hívő olyan titkokat mondja Istennek, amelyet az ördögök nem megérthetik – kizárólag csakis azok, akik Istenországához tartóznak. Hagin szerint itt van a bökkenő azok számára, akik csak játszani akarják nyelveken szólást. Mert szólhatják, amennyit csak akarnak, de ha Szellem velük együtt nem működik, akkor... hmm, nem jobb birkabőgésnél. Nem használ semmit. Tudom, hogy vannak köztetek rengeteg boszi, akik mindig szívesen – habozás nélkül – felhasználná az ellenség fegyverzetet a harcban. De nyelveken szólás itt számunkra járhatatlan út. Esetleg csupáncsak alkalmas az ellenség megtévesztésére, amikor el kell őket hitetni, hogy mi is táborukban vagyunk. Akit ők Szent Szellemnek nevezik, Hagin szerint időzik valahol itt a Földön, és csak azokban lakozik benne, akik feltétel nélkül behódoltak és alárendeltek magukat annak, akinek nevet rossz is kimondani. Azt hiszem, hogy senki köztetek valója azt nem szeretné. Miként ez az úgynevezett kenet működik, azt sem tudjuk. Azért ajánlunk: bármekkora a kíváncsiság bennünk, inkább nem kísérletezünk!
Abban a percben ismét szünetelt.
- Testvéreim! – folytatta az ünnepi beszédet a világhírű professzor. – Szerettem veletek közölni, hogy milyen is van valójában a boszorkány élete. Azt hiszem, hogy ez olyan, amilyen akárcsak egy izgalmas téli vadászutazás fehér tejszínű havas szőnyegen, vagy esetlegesen heroikus apokaliptikus hadakozáshoz hasonló. Miképpen is elvégre lettünk mi a boszorkányok? Olyasformák vagyunk, mint ez a rémalak Eberhard von Würtenberg gróf történetében – vagy e ember –, aki annyira szerette szarvasokat vadászni, hogy kikérte magának egy világ végéig tartó vadaszatot. Mindannyian mi szintén olyanok vagyunk, akik reményünknek megfelelően hoztunk egy örök életre szóló döntésünket, hogy nem követjük azt, akinek a nevet rossz is kimondani. Egyébként még mindig nem mondtam el, hogy miféle van a fundamentalista keresztényeknél a harmadik típusú nyelveken szólás. Kenneth Hagin szerint harmadik nyelveken szólási fajta a harc gonosz szellemek ellen. Ez a fajta harc kifejezetten az ördög ellen irányul. Hogy ne mondjam el? E beszéd az ördögről számunkra egy kicsit értelmetlen. Nem kell elhinni, amikor következőt állítanak: ez a küzdelem a szellemi világban zajlik és nem vívható a test és vér ellen. Mert ugyancsak ilyeneket mondanak. Ténylegesen ellenünk harcolnak. Számukra MI VAGYUNK EZ AZ ÖRDÖG. Ateisták – természetesen – röhöghessenek, amennyit csak akarják, hogy ez a motyogás csak valami baromság. Egészségükre! Majd a baromként meg is halnak. Mi, akik úgyszintén érintkezünk a természetfölötti erőkkel, tudunk, nem egészen így vannak ennek a világnak dolgai, amint együgyű materialista szájba rágja. Tehát, annak a motyogásnak van célja – ez a szándék minket a varázséréjünkből kifosztani. Mert mikor ez már megtörténik, lassan arrafelé haladni fogják a tennivalóink, amiről a szónoki beszédem bevezetéseként nektek Bibliából idéztem. Hogy ez ne történhessen, nemes boszorkány nemzet, fegyverre!
Szónok levette a szemüveget, s takarosan dörzsölte a papír zsebkendővel a lencseit. Miközben beszélt, a tömeg egyre gyakrabban unalom jeleit kezdte mutatkozni. Így hát nem volt igazan taps, röhögés, sikoltás, ebcsaholás vagy röfögés sem. Majd, miután a vi- lághírű professzor lemászott a pódiumról, az árva célon túllőtt hang mégiscsak felcsattant:
- Hajra, boszorkányok!
Valaki kotyogta álmosan:
- Ám nem minden boszorkány élete egyforma. Óriási különbségek vannak a boszorkány és a boszorkány között.
Mint a ködfüggöny takarta volna a hegyormát, akárcsak a boszinép szinte fáradtan elpilledt volna a sok szentségtörő szavakból. Így hát inkább valami vidor műsorváltozásra vágyakozott sokadalom. Hamar a rég várt konferanszié közölte, hogy lóhalálában tovatűnő műsorszünet után röviden előáll a pódiumra a nagynevű illuzionista David Copperfield, aki bemondó szavaival akár az amerikai szabadságszobrát úgyszintén félórára képes a varázslatával eltűntetni, nem is beszélve – alábbit állította róla a műsorközlő – egy kisebbfajta Szent Gellért szoborról és összes civilizáció nyomáról magyar főváros szívében
fekvő boszorkányhegyen a halloween konferencia időközre.
Magafajta ráébredés volt nekem is ez a közlemény, mert kiderült: mégsem kerültem valamiképpen az ismeretlenségbe peregve iksz vagy ipszilon külföldi országba, hanem lakóhelyemhez közel – Budapesten, voltaképpeni Gellért hegyen, tartózkodtam még mindig a földkerekség minden tájáról érkező boszinép kellős közepette, s azt sem tudtam e percig valójában – meddig vagyok alkalmas takargatni ebben az istentelen klubban a megvesztegethetetlen és hithű keresztény kilétemet. Szünidőben körülnéztem az igazhitű keresztény közösségről, nyájtól messzire elkóborolt unokáim után, azonban annyi elvetemült boszorkány között képtelenség volt a serdületlen rokonaimat feltalálni.
S valóban, ameddig a tanács elöljárói hangos szóval az egyenrangú jogokat követeltek népüknek és társadalmi elfogadottságért küszködtek, maga a nemzet tagjai megfogalmazatlanul mocskos cselekedeteket hoztak tető alá egész konferencia ideje alatt. Mégpedig nyilván nem egyedül akkortájt. Hanem máskor úgyszintén. Amint abszolút minden Mózes törvényében szereplő tíz parancsolatot sértő delikvens cselekményt felfigyelhettem már-már engemet közvetlenül környékező tíz méteres sugárban csupáncsak, ahol egymással rivalizálva jóval több, mint csak egy különböző hamis istenséget imádtak és sokfelé démonikus fejedelmet ábrázoló faragott szobor, illetve egy-egy második firmamentumból
vagy földalatti szellemek lakóhelyeikből származó démonlényt eléggé valósághűen visszaskiccelő vászon előtt groteszk vallásos áhítattal térden rimánkodtak a boszorkányok, és amikor onnét felemelkedtek legalább kétszer ekkora fanatizmussal Jézust és Jehovát szitkoztak. Mások – viszont – a csúszó-mászó állatképekhez és –szobrokhoz könyörögtek, és hogy az Ószövetség útmutatásai iránt megvetést kifejezni és szántszándékkal Teremtőt idegesíteni, a színes falloszt ábrázoló szimbólumokkal cifrázott poharakból disznóvért ittak. Az Isten sabbath szentelése parancs sérelmét azonban azon az éjszakán mégsem igazan vehettem észre – hiszen az idő tájt nem volt szombat. Pedig tudtam, hogy mindmegannyi alkalommal – bármikor – előszeretettel azt teszik, amely tüzetesen a könyvek könyve követélményeivel ellenkezik: eszményképként többnyire épp ilyenkor tetszik nekik kikotorni az ósdi seprűit, hogy a lenyűgöző repülőtúrákra elindulni – mintául az ausztriai vagy svájci Alpokra, esetleg az északi Finn- és Svédországba, illetve Norvégiába,Izlandba vagy Lappföldre, ahol a mérsékletükhöz képest hűvösebb az éghajlat, s máskülönben is eléggé jól tudják, hogy hasonló cselekvés – mint tudniillik a szombati repülés – munkának számít a Mózes törvénye szerint, azért tilos és ez a tiltás lefitymálása dupla örömet szerezhet egy banyának. Hedonizmusra is hajlamos boszinép nemcsak az isteni eredetű tilalmak lekicsinylését rokonszenvezi, hanem igazan finom ételeket és italokat szintúgy nagyon élvezni szereti – ennek folytán az egész éggömbön sokatmondó márkaneve a boszorkánykonyha szintén  – de erről talán egy kicsit később, ha ráérünk –, s főleg miért nem enni és inni a halloweenkor, amikor ünnepek időszakra átmenetileg minden nem-boszorkány civilizáció fennmaradásról fenékig kiürült kettőszáz harminc méter magas a Duna budai partján emelkedő sziklaszirt tele volt rakva többféle őrbódékból felépített átmeneti büfékkel, éttermekkel, édességdiszkontokkal, nemzeti dohány-, kábítószer- és vodkaboltokkal, szabadtéri kocsmákkal, szex shopokkal stb., és ez a fantomkereskedelem – mindaz azon a helyen, a Gellért hegyén az éj leple alatt zajlott – valahogy ilyesformán szuperált, hogy többi boldogan s nyugodtan hencserekben az ágyat nyomó két millió budapestinek sejtései sem voltak, mi lepereg abban a percben a városukban. Bár mindannyian lépten-nyomon hallottunk már ezt a huszadik század népszerű mítoszát, hogy az amerikaiak vannak az egész világon leginkább szabadságot élvező emberek, mégsem kitalálható olyan legenda, amely felülmúlná a boszorkány emzet „szabadságszeretetet”, amilyen mármint közelítette Szodomát és Gomorát. De a boszinép felvilágosodása az emberi fáj szabadság és jogalap témájában különböző nézőpontokból nézve túlszárnyalta még szodomitákét is. Noha – természetesen – a szabadság egy vasorrú baba számára nem jelenti ugyanazt – semmiképp –, amihez a nyugati típusú demokráciában felnőtt ember hozzászokta, hanem a szabadság neki tulajdonképpen… a totális szabadság. De facto ez annyit jelenti, hogy EGY BOSZORKÁNYNAK BÁRMIT SZABAD TENNI, BÁRMILYEN ESZKÖZÖKKEL, HA VALAMIT AKARJA, AKÁRMI IS LEGYEN AZ. S ez az aranyelv olyannyira szent a boszorkány nemzet számára, hogy az legelső cikkelyként belekerült a nemzeti alkotmányba is, amely tulajdonképpen jogilag biztosítja minden egyes állampolgár részére még legabszurdabb kívánalmaik beteljesülést szintúgy.
Mindaz – bizony, dehogynem – szerfelett szépen elhangzik, de konkrét helyzetekben azonban ennek az alapelvnek alkalmazása egyfolytában ütközik a többi alkotmánycikkelyekkel, mert ellentmondanak egymásnak. Példaként egy megadott alkalommal szabadon engedtek a gyilkost. Bírák nem találtak a cselekedeteben – tudniillik az emberölésben – semmi kivetnivalót, merthogy nem ellenkezik az alaptörvény legelső paragrafussal – hiszen az illető a boszinép aranyszabályának engedelmeskedve csupán azt tette, amit akart –, amely messze fontosabb valahol az alkotmányuk utolsó sorokban alig észrevehetően előbukkanó a gyilkosság tilalmáról és büntetendőségéről szóló cikkelynél. Érintett szipirtyó sorsa azonban sokkal végzetesebbe alakult volna, ha akkor megöli a pajtását, amikor nem akarja. Abban az esetben egészen biztosan a guillotine alatt a fejét veszítené. Lassan még a boszorkánytanács is bejelentette, hogy sajnálatos módon számos esetben nevetségesen és értelmetlenül csődül az igazságszolgáltatás, merthogy azokat, akik ténylegesen bűncselekményeket elkövetnek, semmilyen torlódás nem éri. Ezzel szemben azoknak, akik akaratlanul valamelyik szerencsétlenség okozójává váltak, közterületeken fejüket elveszik a kelekótya satrafa köznép karörömös és lármás veszekedés kellős közepette valóra váló kivégzések során. Csakhogy mivelhogy eleinte mindennaposak voltak esetek, amikor a boszorkány társadalomban igen befolyásos egyének maguk vagy haverjaik is elég gyakran elrontottak a dolgokat – példának okáért, ha a boszorkány woodoo szertartás alkalommal a tükörben a célszemély helyett egy beütött hiba miatt valaki más torkát levágja, s ez az „ártatlan”, esetleg néhány ezer kilométeres távolságban tartózkodván – csak úgy – rejtélyesen magát szennyesen összevérezve holtan összeesik az utcán, minthogy épp a lábáról lekaszaboltak volna –, a boszorkánytanács időközönként szükségszerűnek látta az alkotmány némely paragrafust alkalomként a perek időre leváltoztatni. Amikor azonban a bírósági tárgyalás végett ért, hogy legalább a boszorkány nemzet alkotmánya demokratikus mivolta látszatát fenntartani, visszarendeltek régi cikkelyt. Ennélfogva pedig folytonosan kínálkoztak az időszakok – hisz országos cimborákat nem illik bajban hagyni –, amikor ötpercenként kellett újra meg újra le- és visszaváltani bizonyos paragrafusokat az alkotmányban. Ez viszont végtelen
bosszantó volt a tanácstagok fölényére nézve, akik többnyire tunyák voltak – némelyek olyannyira, hogy szintén varázsolni nem volt kedvükre: még abban az esetben sem, ha a csípős nyomorúságuk már az ajtójuknál kukucskált volna, hogy elvigye az ördögbe.
Hamarosan valahogyan mégis rájöttek, hogy nem is tulajdonképpen nélkülözhetetlenek ezek a hosszú és unalmas perek, hanem a bíróságokon kívül is lehetséges ítélkezni és elintéznivaló ügyeket tisztázni. Ezentúl – mindamellett – fodrozódott a boszorkány nemzet társadalmi élete még boszorkányosabbá. Mostantól jóformán a bírósságokban semmilyen ügyeket sem tárgyaltak, mert úgy döntöttek: tök fölöslegesek. Ha bárkinek akárkivel valami dologban végrehajtani valója előfordult, akkor végezzen el ő maga. Tegye, amit csak akarja. Minek zavarja nyugalmat még a bíráknak, akik más boszorkányok gondokkal küszkedve becsületesen már megőszültek és vénhedtek.
Akadott, hogy túlnyomórészt a gyengébb társadalmi tagok – öregek, betegek és gyerekek – brutális fizikummal vagy nagyobb varázserővel rendelkező férfiakkal vagy nőkkel szembeszállva sosem elértek azt, amit akartak. Viszont erősebbek a vérszegényebbekkel szemben mindig elkaptak, amit kívántak. Annak köszönhetően a gyengekezűek váltak csaknem teljesen jogfosztott személyekké, de senki sem törődött itt ezzel. Példaként láttam, miként fiatal boszilány aranyosan mosolyogva tulajdon élemedett korú nagyanyját azzal kínozza, hogy egymás után a tűket betoldja az ujjkörmei alá – mert azt akart tenni –, közbeeső időben azonban a többi családtagok nyugodt arckifejezéssel oly módon viselkedik, amint a tavaszi majálisokon jó modor előírja. Aztán a lány kiveszi táskájából a Szívecske joghurtot, s elkezd annak tartalmával öregember ősz haját összekenni. Amikor elvégzett, fogja hozzá roppant búslakodást komédiázva az öregasszony szemébe haragosan köpködni.
- Csúnya banya! – ismétli minduntalan iszonyatos kínszenvedést dévajkodva. – Milyen csúnya banya vagy!
Apja is nézi a leány irányába, s odaadja neki a tízezerforintos játékpénzt.
- Add neki karterítést tőled kapott sérülésekért cserébe! – oktatja nyerítve az ivadékát.
Serdülő lány pedig egy pislantásig csodálja a játékpénzt. Akkor bámulja irtózatosan a nagyit. Ezután felugrik féktelenül, teleköpi a papírcédula túlsó oldalát, s ügyes ütéssel odaragasztja a pénzt homlokára a nagyanyjának, aki ebben a pillanatban olyannyira szánalomra méltónak látszik, hogy megmozdult a szívem és odasiettem volna őt vigasztalni. Azonban tudtam, hogy nem tehettem, mert mindjárt elárulnám magamat a boszorkány nemzet előtt, amely mindenképpen véget jelentene a missziómnak, de meglehet – ahogyan buzi boszipap szintúgy elmondta, hogy ezen a konferencián csupa az emberevők vannak – az életemnek is. Kislány pedig mindamellett – mintha a belső küzdelmemről bátorítást nyert volna – egy csattanós pofont vágja nagyinak, s így gúnyol:
- Nye! Ez az árad, te vén tehén! Tíz ezer forint most az árad!
Erre az apja kikotorta a zsebéből újabb tízezerforintos játékpénzt, és segítőkészen kioktatva odanyújt boszigyereknek.
- Vedd meg magadnak ezt tehént! Tegyen a rabszolgáddá! Hagyj mosson a bepisilt alsógatyáidat és takarítson szobádat!
Nekem ez már túl sok volt.
Undorító, nem?
Ezért több szó sem lesz erről a családról ebben a sorozatban, mert én – tudniillik, mint a szerző – így akarom. Felejtsünk el őket egyszer s mindenkorra!
 De amikor körülnéztem, még sokkal több tízparancsolat sérülést – beleértve egypár gyilkosságot – felfedeztem abban a dilinós társaságban, ahol bármilyen normális ember már első félórában eszméletet elveszítené. Egy alkalommal például egyik boszorkánycsoport idillszerű kiegyensúlyozottságban vacsizott a pázsiton, s amikor éppen sunyi kinézetű fekete vérű férfi magának egy különösen drága és sokfunkciójú bicskájával tokszalonnát vágott, egy másik ugyanabból a csoportból való alamuszi alak figyelte az evőt igen ferde tekintettel, mert az érintett személy valószínűleg pontosan erről a kevésbe zsíros részéről darabolta szalonnát, amelyet másik is megenni szerette volna, és abban szempillantásban, ha még a sunyi férfi szájában volt finom csemege, a rivális váratlanul villámgyorsan odahasította zsebkését a vacsorázó torkába – hisztérikusan kiabálva:
- Nem ehetsz ezt! Nem ehetsz ezt! Meg kell értened, hogy – te – nem ehetsz ezt!
Egy percig csend uralkodott ebben a boszorkák kompániájában. Öldöklő jógaülésben ülve – gyilkosság idő alatt szintén mindig ebben a testhelyzetben maradt – üres tekintettel szemlélte terítéken levő paprikás szalonnacsemegét, s kétségtelenül sokkos állapotban volt a tette miatt. Amely ellenben egyáltalán az ő helyzetben nem ajánlatos, merthogy feleslegesen a boszirendőrök figyelmét felkeltette, akik haladéktalanul el is jöttek, s elvittek szerencsétlent, mert még kellett kideríteni, hogy vajon azt csinált, amit akart vagy mégsem. Ha igen, formaság beteljesítése után hamar majd szabadul. Ha nem, akkor végén csúnyán meg fogja halni, mert ilyenkor guillotine vár rá. Szerencsémre história kifejlődését én már nem láttam, mert nem érdekelt. Nem voltam kíváncsi rá!
Azonban nem sikerült kivédeni magamat a boszorkány genus egekig kiáltó szexuális szabadosság köteles szemrevételezéséről sem – a boszinép nemi dorbézolásairól töméntelent tudnék írni, ha lenne ennek valami értelme –, merthogy majdnem mellettem szórakozó társaságban egy férfinek úgy kezdte az ő ismerőse feleségnek látására sziporkázni szeme, hogy ugyanott – mint vadállat – letépte annak szoknyáját és bugyiját, levetkőzte saját magának gatyáját is és megmutatta merevedett füttyűjét minden irányban jelenlevőknek, akik elismerően noszogattak – mint egy nemzeti hőst. Utána bebökött a nemi szervét a nő két lába között levő rettenetesen szőrös lyukba. Erre körülötte levők szájukból ekkora „hurrá” hallatszott, mint a paráználkodó férfi legalább megvalósította volna az elfelejtetlen hőstettet, amely megmentette nemzetet. Férje berúgottan kucorogva aludt akácfa alatt. Nyilvánvalóan fogalma sem volt erről, ami idő tájt történt. De ha tudta volna – azt gondolom – akkor sem lett volna semmi kivetnivaló az egész ellen, s valószínűleg ő szintén a ráuszító népességben elsők közt tartózkodott volna.
Amikor erre gondoltam, váratlanul a nemzeti hős a viharos cselekvés közben kapásból enyhén talppal ütötte az én végtagomat – olyannyira zsúfolt terület volt abban az éjszakán Gellért hegy! –, de mivelhogy mégis gentleman akart lenni, szépen bocsánatot kért.
- Uram, bocsáss meg! Kérlek! – mondta. – Ne haragudj! Nem állt szándékomban piszkálni.
- Semmi baj – szóltam iszonyatosan elképedve, mert rádöbbenten észrevettem – itt még az undok dolgokat elkövető boszorkányok néha tapintatosabbak a parlamenti üléseken közkedvelten egymást szüntelenül befeketítő politikusoknál, akiknek kezeikben van az ország sorsa.
- Maga nem olyan, mint többiek.
Hasonlóképpen hozzálátta a dugás közben magyarázkodni. Csaj alatta nyögte elragadtatván.
– Maga különb másoknál – beszélt. – Ön még hisz Istenben. Én is hívő akartam lenni, de végül mégis boszorkányoknál kötöttem ki. Tudod, ez valahogy így van, ahogy Pál apostol leírja, hogy jót, amit tenni akarom, azt nem teszem, hanem rosszat, amit nem akarom, teszem. Körülbelül úgy. Sajnálom, hogy nem voltam képes magamat türtőztetni, de nem tehettem. Gyenge a jellemem. Pedig belőlem a római papa is lehetett volna, mert ekkora van bennem szentség iránti vágy. Nem tudom, hogy onnan vettem, de amikor ezt mondta, mindjárt gondoltam, hogy – Isten tudja, miért? – van még remény. Azzal a céllal csöndesen, hogy többiek ne halljának, szóltam hozzá:
- Ki mondta, hogy neked kell tenmagadat változtatnod? – hoztam szóba. – Ha tovább olvastál volna Pál leveleit, megértetted volna, hogy Isten kegyelme az, ami megtérésre ösztönzi benne hívőket, mert ember maga arra képtelen.
- Tudom, – felsóhajtotta a férfi – csakhogy most már túl késő.
- Ameddig ember él, nem késő – szembeszállottam vele.
- De igenis késő – ellenállott ő –, mert én ezt akarom csinálni, amit most cselekszem. És a nő két lába közé szúrós helyre és ott munkálkodó tulajdon füttyűjére utalt.
- Annál jobb nincsen – rávilágította bocsánatkérően.
Asszony már eléggé nyugtalanná vált. Odafordult a férfihez, s csak követelte:
- Dugj! Dugj már! No, mi van? Bele fogta itt nálam prédikálni! Majd megint bottal üttetlek, ha nem dugsz rendesen.
Miután a bujálkodó boszorkányoktól reszketve elfordultam, mégis utolsó másodpercben – akárcsak véletlenül – szememet beiktatta az állítólagos egykori esedékes pápajelölt hihetetlen elkomolyodása és átalakulása, aki hűen azontúl már ilyenfajta erővel kezdte dugdosni, mint aki annak rendje és módja szerint fáradságos fizikai munkát ellátja.
Én azonban elmentem onnan, mert ez a hely nem tett jót nekem. Mégsem kíméltek engem másodszor sem illetlen szodómiai jellegű és molesztálást kimutató cselekedetek eseménytöredékeik kénytelen szemrevételezéseikről: például, amikor körülnéztem – hátha megtalálom unokáimat – egy leeső lépcsősornál boszitinilányok százéves aggastyán férfiboszorkányt erőszakoltak akképpen káromkodva, miképpen általában csak vén csoroszlyák azt tudják, s közben elraboltak tőle aranykarórát, összes pénzt, bankkártyát és Galaxis okostelefonját is.
Melegek szintén jelen voltak az konferencián, ahol sajátságos cselekedeteiket sem rejtettek véka alá, hanem az összes nemiséghez és természetes szükséglet elvégzésére teremtett adottságaikat, milyenekről az ember hátsó testrész főszereplése náluk valami furcsa módon szexhez kötődött – és nemcsak a székeléshez –, s mint a kirakatablakra kiállítva
akárkinek láthatóvá és elérhetővé helyeztek el, mert – hasonlóképpen vélekedtek – ezzel hozzájárulhatják a népszerűségükhöz és a társadalmi elfogadottságukhoz, minthogy az állami szintű elismerésükre folyamatos küzdelmeik során szintúgy tettek szert – akárcsak azt csinált boszorkány nemzet több évszázad alatt úgyszintén –, s e miatt különösképp akkor reszketni és habozni kezdtek, amikor bárki a közösségi kívánalmaikat és almaik kivitelezését kérdőjelezni kísérletezett, és azért alkalomként fogtak neki halandzsázni valamifél homofóbiáról és viccafóbiáról. Pedig voltak köztük meglehetősen bestiális és erőszakos szodomiták is – így hát kinek kitől félni kellené? –, akik nem kíméltek senkit sem, amikor a testi vágyaik kielégítés igényeikről eset szó, amint az a három gomorrai férfi, akik a parkban egyetlen figyelmeztető szókapcsolat nélkül rátámadtak egy légynek sem ártó megnyerő kinézetű fiatalemberre, amelyik épp laptopon az internetről valamilyen érdekfeszítő oldalakat böngészte, s ugyanott – az embertömeg közepette – anális szexre parancsoltak.
Senkit sem érdekelt a diáklegény segítségkiáltása, mert mindenki előszeretettel saját dolgaival volt elfoglalva, s egy jó modorú boszorkánynak azonban nem illik mások magánügyeikbe beleavatkozni, amelyikeikről csupáncsak bajok lehetnek.
Mit én tehettem? Csak az Istenhez fohászkodhat a hívő ember ilyen helyzetben és környezetben, merthogy – gondolom – ha önmagamat felfedve bántalmazottak oltalmára kiléptem volna, erőtől duzzadó tigrisboszorkányok elit katonai egysége átmenet nélkül engem is elgázolja és apró húsdarabokra széttépi. S mikor pedig lelkiismeret furdalásai mindennek következtében, amit láttam, már túlságosan kínossá elkezdtek válni, váratlanul Szentlélek juttatta a szellemembe Jézus Krisztus szavait Máté evangélium 10, 17-ből:
„Elbocsátlak titeket, mint juhokat farkasok közé. Legyetek azért józanok, mint a kígyók, és keveretlenek, mint a galambok.”
Ezentúl már sokkal egyensúlyozottabb voltam, mert Szent Szellem az ő erejével betöltötte, s ismét rátaláltam, hogy sosem elégséges csupán saját teljesítőképességére – bármennyire is tehetséges vagy erélyes az illető – támaszkodni, hanem minden percben és másodpercben az életben Úr ereje legyen a te erősséged. Nem adjunk fel soha, de sem próbáljuk magunk végrehajtani azokat a feladatokat, amelyekről az Isten mondta, hogy Ő fogja elvégezni, mert így ez valahogy ilyesmi lenne, amint valaki, aki célravezető hozzáértés nélkül digitális technológiát izzasztó kétkezi munkával vagy lóerejével szeretné indítani. Pedig biztosan nem bírjuk csupasz fizikai erővel számítógépet üzembe helyezni – avagy mégis létezik-e olyan ember, aki tudja? Én sajátját mindenképpen dehogy. Azért kőbaltával a komputert bekapcsolni inkább nem kísérletezem. Viszont néha megérezhet az Isten embere különösen boszorkányos környezetben, hogy az Ige nem hat, s az ellenség csupáncsak minden erőfeszítésedet lagymataggá és mulatságossá teszi; ilyenkor egyszerűen nem érted, hogy miképpen tudnál egész Teremtőtől kapott fegyvertárat működésbe léptetni, merthogy ellenkező irányba terelő negatív spirituális hatalom a figyelmedet olyannyira elhomályosítja a szellemi szemedet, hogy gyakorlatilag már olyasmi vagy, akárcsak holdkóros kóbor alvó szibériai medve, aki már nem eszénél tartózkodik – noha jön-megy –, illetve jobban mondván egy zombi, s nem az Urad parancsait elvégezed, ezzel szemben meggondolatlanul annak kényszerűségének szót fogadod, akit a boldogulásod egyáltalán sem érdekel, pedig mindazonáltal elrontás van a szándéka.
S ilyesmi egy magát kereszténynek valló személlyel fölényesen is előfordulhat, ha nincs alaposan edzett az önkontroll gyakorlásában. De amikor a sötétség erőik ekkora összpontosítását tapasztalja egy átlagosan edzett hívő ember, amilyen a több éjjeles halloween konferencia ideje alatt Budapesten Gellért hegyen és környéken összehalmozódott akkor ő is könnyen áldozatul eshet a csalatásnak, ha nem biztos abban, hogy az Úr maga küldte volna őt ebben akkor arra a helyszínre.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.