Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GONDOLATOK ÉS ÉRDEKESSÉGEK XXI. ÉS KORÁBBI SZÁZADOK EGYÉB TÖRTÉNELMI FORRÁSOKKAL ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN

2019.05.26

„...Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz....”

(http://nol.hu/archivum/archiv-417593-228304 – A teljes balatonőszödi szöveg. 2006. május 26-án.)

 

Sztálin közvetlenül Második világháború elkezdése után:

Aznap este mérges szóváltásra került sor a kremli irodájában közte és Zsukov, illetve Tyimosenko tábornok között. Mikojan és Molotov – lét igen különböző ember – egyaránt úgy emlékezett vissza, hogy Sztálin hirtelen nagyon lehangolt lett. Tíz óra kiviharzott az irodájából, megparancsolt néhány kegyencének, hogy kísérjek el Kuncevóba. Miközben lefelé ment a lépcsőn, azt harsogta: „Minden elveszett. Feladom. Amit Lenin megalapított, azt mi elb...uk.” Ezt még egyszer megismételete: „Mindent elb...unk, mindent elsz...unk.

(John Lukacs, Hitler és Sztálin. 1941. június. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 113 ó.)

 

NAGY KÉRDÉSEK EGYPÁR TALÁLOMRA ESZEMBE JUTOTT FURCSA VISZONVÁLASSZAL EGYÜTT:

1. Milyenek azok a gondolatok, amelyek permanensen folyton mozognak fel a köztudatba az ember tudatalatti bugyraiból többféle időszakásókban? Milyen beszédstílusok uralnak köztudatot stb?

2. Hogyan kerülhetnek bizonyos csúnya szókapcsolatok a közbeszédbe? Imitálnak-e ilyenkor a nagy példaképeketpéldaképpen követett-e Gyurcsány valamiképpen nem tudatosan Sztálin példáját?

3. Van-e valószínű, hogy hasonló politikai és más beállítottságú személyek hasonlatos helyzetekben hasonlóan reagálnak?

a) Ha igen, akkor hogyan tett Gyurcsány egy hasonló értékű kifejezést egy kissé hasonló kritikus helyzetben volt-e, mint Sztálin 1941. júniusban – a második világháború hajnalában?

b) Véletlenül mondta-e vagy célszerűen tevésen így gondolkodva, hogy minthogy végül Sztálin a szövetségesek segítségével mégis legyőzte háborút, neki is majd külső segítségével fogja nagy győzelem ölébe hullani, ha eléggé durván tudja elképzeléseit előadni?

c) Tudta-e Gyurcsány azt, hogy mikor német hadsereg átlépte a Szovjetunió határát, Sztálin tahó dühbe gurult és ugyanúgy káromkodott, mint ő a balatonőszödi beszédében? Gondolta-e erre egyáltalán akár akaratlanul abban az időszakban? Hitte-e, hogy hasonlóképpen káromkodni valamiképpen a rejtett belső erőforrásokhoz vezethet – akárcsak emberi psziché belső rejtekhelyeiből, illetve a pokol mélyéből? Tán minden politikusnak van hasonszőrű rossz szokása, amelyikből nem tudott még mindig megszabadulni?

d) Fidesz gyakorlatilag nevezte ezt a fordulatot szélsőbal fordulatnak, amikor azt állítja, hogy párt, amelyet Gyurcsány a MSZP-ből való eltávozása után a balul (nem véletlenül teszik magyarok mind a balhét, mind a politikai baloldalt balra) elsült sikerült balatonőszödi beszéd hatására alapította, tulajdonképpen a szélsőbal párt. Ugyanakkor szokásos, hogy mikor a baloldalon nyugati típusú szociáldemokráciát szokták mérsékelt” baloldaliságnak nevezni, a szovjet típusú már ugyancsak szélsőbalnak tartanak. Vitatható – persze –, hogy a sztálinizmus annál is inkább szélsőbal, mert Lenintől eltérően fontosnak tartotta nemzetet – ezért komoly fenntartással nevezhetünk sztálinizmust akár egy bizonyos nemzeti szocializmus formájának is, amelyik táplálékot kapta a monarchia eszméjéből is. Tudjuk, hogy Hitler és Sztálin kezdetben nagy barátok voltak. Ilyenkor kérdéses, hogy vajon egyáltalán valamelyik baloldaliság formájával van dolgunk. Esetleg csak formálisan – a külső forma kedvéért volt sztálinizmus baloldali, tartalmilag pedig inkább monarchia – habár monarchiák általában konzervatívok, azaz jobboldaliak, itt pedig szokásos politikai skála szerint gondolkodva valami teljesen értelmetlennel jelenséggel van dolgunk. Talán húzható párhuzam középkori pápai állammal maga csúcspontjában – habár egy kommunista pápaállam szerfölött abszurd kifejezés lenne. Lehet tán valamiképpen annak a fotográfiából ismert negatív tükröződés hasonlatosságával esetünk.

Vajon a Gyurcsány új pártja valamiképpen a sztálini ideológia képviselője-e, azaz posztsztálinista párt, Magyarországban? Úgy látszik, hogy ez az állítás túl merész. De mikor mostanság egyre gyakrabban hallunk, hogy mit is képviseli DK – európai föderalizmust annak legszélsőbaloldalibb formájában, vagyis Európai Egyesült Államok létrehozás szándékában, mint a Guy Verhofstadt és Daniel Cohn-Bendit Európai manifesztumában bemutatják, amely nemzetállamokat történelmileg elavult életformájának tartja és egyre inkább centralizált kormányzás felé haladást kívánatosak tartja, amíg nem csak nemzetállamok megszűnnek, hanem minden állam és nemzet mint olyan végeredményként eltűnik, és marad a központilag kormányozható világméretű Valami, amelyik hasonlítja egyre jobban úgynevezett Orwell világához, amerre Nagy Testvér mindent tudni akarja rólad és irányítani legapróbb részletekig az életedben. Tehát abban az esetben Sztálin nem ment ilyen messzire balra, mert Berija mint titkosszolgálati főnöke talán már sejtette, hogy hova vezethetnek a jövő trendjei – kicsit balra, s akkor megint jobbra. Gyurcsányról viszont hallottunk már, hogy méltatja Kádár Jánost, akinek nagy „ügyvédje” Moldova György író, aki ugyancsak okos ember, de vörös. Azonban Kádár nevéhez visszavezethető Nagy Imre és sereg 56-os forradalmár kivégzése, amire egyebek közt bizonyosan Sztálin elvtárstól is inspirációt nyert, akinek Rákóczi elvtárs nagy tanítványa volt még Sztálin halála után is, és aki többi szórakozások mellett nagyon szerette többfajta tisztogatásokat is. Manapság használható politikai irányzatok skáláján Kádár is biztosan szélsőbal szélére elférne valahogyan, holott ő is olyan volt inkább, mint Sztálin, aki nemzetet – elsősorban természetesen sajátját – méltatta.

A szociáldemokrácia szempontjából – amelyik tulajdonképpen bármelyik kommunistával együtt nyugodtan vallhatja saját szülőatyjának Marx Károlyt, aki habár ugyancsak nemzeteket eddigi evolúció legmagasabb formájaként becsülte, hosszú távon azonban szükségszerűen mégis következik a nemzetek fölöslegessé válása, így tehát mégis megszűnni kell marxisták szerint a nemzetnek is – nem maradhatnak örökre, világforradalom nem engedi , mert majd már senkinek sem kellenek. Különböző nemzeteknek egybe kell forraniuk, aminek következményeként maradni fogják a nemzetség nélküli emberek. Emberek, és nem angolok vagy magyarok vagy arabok. Egyszerűen emberek. Ha ugyancsak még azok? Persze – bármilyen külső kényszer nélkül kell ennek történnie, noha úgy a „kertészhez” hasonlóan elősegíteni lehet ezeket folyamatokat, hogy azok végezetül szerintük kívánatos irányba induljanak el. Tehát folyton szocializmussal táplálkozó baloldali politikusok minden ideológiájuk alapján elkövetett tettjük szükségszerűen ezek az ideálok felé vezeti, amilyeneket képviselik. Részben azok az eszményképek fel vannak írva a Kommunista párt kiáltványában, részben az Európa manifesztumában. És ha ezek célok inkább olyanok lennének, mint a szociáldemokrácia kezdetében voltak, amikor még szocialisták főleg a kizsákmányolás és társadalmi egyenlőtlenség ellen harcoltak, nem lenne helyzet messzire ilyen rossz. Minap szociáldemokraták és liberálisok inkább kitalált emberi jogokért harcolják, miközben sokkal kevésebben fontosnak tartják valódi egyenlőtlenségek likvidálásáért való küzdelmet. Olyan dolgokat sürgetik, mint melegházasságok, LBGT-jogok vagy az emberek ki- és bevándorlásra ösztönzése bárminemű komoly okok nélkül. Csak azért, hogy utazási élményük legyen. Ahogy gyakran tévében is mindannyiján láthatjuk, a mai baloldaliak sokszor mindenfelé perverzitásokhoz igen örömtelien hozzájáruljak és saját arcukat is szívesen odaadják többfelé erkölcstelenségekhez, és mint közkedveltjükről, Gyurcsányról, is igazolhatunk, hogy korábban büszkén önmagát mutogatta az egész ország színe előtt – a Pride-fesztiválon. Ezt Sztálin biztosan nem tette volna. A mai baloldal viszont úgy viselkedik, mint akinek régi ígéretei mind mára be lennének teljesítve, noha valójában hozzá sem láttak. Egy ideje mégis az új területek hódítása felé indultak el és a fakír módjára a ruha ujjaiból egyre korszerűbb és káprázatosabb ígéreteket szórják, nem is gondolva arra, hogyan majd beteljesíteni fogják, ami olyan mint egy szómágia. Mindazt azért csinálják, hogy győzni a választásokat, és nem azért, mintha elvhű elvtársak lennének. Nem tudom pontosan, mikor, de biztos vagyok benne, hogy valamikor ilyesmit a politikai prostitúciónak neveztek volna. Ma viszont olyasmi a követendő politika. Kritikus helyzetekben azonban gyakran válik nyilvánvalóvá, hogy a szociáldemokrácia e helyett, hogy kiállna valamiért, inkább valaki ellen törekszik. Mindig kell neki egy célpont, egy falra festett szörnyeteg, amelyik ellen legmegátalkodottabb támadásokat lehetne indítani. Azok a célok általában a célszemélyek is egyben. Tehát a harcuk nem negatív jelenségek ellen zajlik, hanem elsősorban bizonyos személyek ellen. Vagyis nem pozitívumokért szállnak harcra, azonban negatívumokkal foglalkoznak. Úgy mint a marxista lelkivilágú emberek többnyire konkrét emberek ellen fellépnek, amikor a társadalomban harcolják a „bűnök” ellen, akik szerintük vétkességgel azonosak, amely körülbelül ugyanannyira hibás mérlegelés, mint mikor a kereszténységben összekeverik a démonizáltat ördöggel. Aki pedig bölcsen akarja cselekedni, annak inkább az okokkal célszerű foglalkozni. Legalábbis szerintem. Orvosok is tudomásom szerint valahogyan így cselekszik.

A mai liberalizmusról beszélik mint ideológiákról, amelyek rombolják nemzeti identitást. Ilyesmi teljes mértekben benne van a Marxban is, amikor a Kommunista kiáltvány szerzője említi, hogy jövő a proletároké, akiknek ugyancsak nincsen nemzetségük. A régi marxisták harcoltak a kapitalisták és a nemzetközi tőkések ellen pontosan így, ahogy Hitler meg nácik a zsidók ellen, akinek kezükben volt a tőkének a többsége. Úgy tűnik azonban, hogy kezdetben lényeges dolgokban hasonló céljaik voltak.

A XX. század második felén viszont kezdte a liberalizmus egyre irracionálisabbá és őrültebbé válni, miután a modern szociáldemokrácia állítólag megszakította Marxszal. Ez az állítás fülemben körülbelül úgy hangzik el, mint mikor mondjuk, hogy a kutya szakította farkasokkal, akik ősei voltak. A régi marxisták talán a mai szocialistákra ugyanekkora megvetéssel néznének, amint a farkas kutyákra, akik feladtak szabadságukat és az ember nevetséges rabszolgai lettek. Ezzel szemben mégiscsak közös őseik vannak. Az őrültségüket pedig igen bizarr paradigmaváltásukban éltek át. Amikor nők szabadságukat nyertek meg, került sor négerekre. Amint négerek is lettek „szabadok” és egyenjogúak többi emberekkel, nem is volt igazan senki, akit szabaddá kinyilvánítani. Aztán jöttek melegek, és mondtak, hogy ők is szabadok akarják lenni. Homoszexuálisok után érkezett új hullám, amikor „szabaddá” és mindenki számára elfogadottá akartak tenni transzneműséget. A dolgok kezdtek egyre inkább kulturális jellegűvé válni és elveszítettek antropológiai alapját, aminek következményeként jelent meg úgynevezett kultúrmarxizmus. A kultúrmarxizmus egyik elterjedtebb formája van feminizmus. A feministák tulajdonképpen vannak a mai szociáldemokrácia jellegzetes képviselői. És meggyőződős kultúrmarxisták.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.