Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2019.06.22

KIÁLMODNI EGY ÉLETET

A csodabogárok kora

 

Én vagyok Yokker Homeros Salmon de Stella. Mármint minduntalan tisztázva ki is jelentettem. Illetve, hogy nem vagyok a magyar. Merthogy ezt fontos megértenetek. Miközben ugyanis mégiscsak egy fiktív személy vagyok én...

Arról van szó. Tulajdonképpen valamennyit, ami itt meg van írva ebben a könyvben, egy túlságosan hosszú álom és én csupán álmodom részletekbe menően mindezt egy kimondottan rövid időtartalma alatt – így hát valahány mondat e könyvben is lakozik, tulajdonképpen mind, mint valami roppant sok gigabájtos kis kütyü, amerre annyi torrentfilmet lehet letölteni, hogy szakadatlanul nézhetsz – akár hetekig vagy, sőt, hónapokig. S nem jogos dolog mindazt, amit találhatsz benne mindig közvetlenül a személyiségemhez kötni, merthogy elvégre én nem vagyok ilyenfajta – korlátolt felelősségű vagyok ebben az ügyben –, aki ilyesmikről állandóan gondolkozik, hanem inkább előszeretettel nemes ügyekre fordítom figyelmemet, minthogy a Bibliában is parancsképpen szerepel, hogy azon gondolkodjatok, ami jó, hasznos és kedves, illetőleg közelebb segíthet a hívőt üdvözüléséhez.

Csakhogy emberben álmában néha gyengül az önkontroll – azért vigyázzatok, nagyon őrizzetek, nehogy veletek is ez ne akadjon!

Tehát játszva megtörténhet, hogy amúgy normális ember roppant nagy hülyeségeket is láthatja az álmaiban. Vagy váratlanul feltalálja magát olyan cselekvés közben, amelyiket ébrenlét alatt szégyellne. Például az alvásból hirtelen felébredve felfedezi, hogy tulajdonképpen az egész idő alatt drága pihenőórákat tölti be maszturbálással, amelyet más körülmények között bűnös magaviseletnek ítéli el, és olyanná válik pihenőórák alatt a higgadt erkölcse, mint a közönséges playboyoké, amint aztán az ágyból kikotorva minden egyes hasonló alkalommal megint rendbe hozza Istennel a dolgait. A tisztalelkű jövő felé tartva, elfelejtve és háta mögé hagyva a múltját. De mégiscsak következő alkalomig. És az a problémája mintha megoldhatatlannak tűnik. Merthogy szüntelenül jönnek az megtévesztő jelek – s nemcsak ebből a világból, hanem másvilágból is, amelyek átmenet nélkül arra ösztönöznek, hogy ugyanúgy folytasson, amint mindig.

Egyszóval – álmodtam. Kiálmodtam egy életet – Yokker Homeros Salmon de Stella életét. Egy rövidre szabott éjszaka alatt.

Egyszer például azt álmodtam, hogy alszom az én ágyamban. Abban az álomban hirtelenül valami elvitte álmot a szememből. Nem tudtam tovább aludni. Különben is úgy aludtam, mint aki kábítószerekkel be van lőve. De álmodtam, hogy nem tudok aludni. És az engem teljesen idegessé tette. Szóval, idegeskedtem. Igen, én is! S akkor felfelé néztem. Ó, nem, abban a pillanatban nem a menny felé stíröltem. Hanem ablakok magasodtak a fejem fölött. Hasonlók, mint börtönablakok. Csak a rácsok még hiányoztak. Ablakok előtt pedig lógtak fehér függönyök. Tudja, olyanok, mint kórházakban szoktak lenni. De nem voltam kórházban, hanem inkább egyik budapesti munkásszállóban. Attól ismertem fel, hogy mindenhol mászkáltak a csótányok. Tudniillik – a csótányok szerfelett jellegzetesek a magyar fővárosi munkásszállóknak. Minthogy ezek a svábbogarak lennének bizonyos különlegességek azokban a szállókban. Mint, mondjuk, szegedi paprika. Nélkülük ott nem lehet. Nincs tovább nélkülük. Mindenhol jelen vannak. Ruhaszekrénybe annyi csótány elfér, hogy amikor kinyitod az ajtóját, azonnal az ajtó belső oldalról egy csomó bogár esik le a padlóra, akik mindjárt ezután majomsebességgel szétszaladjak az éghajlat minden irányába. S ezek csak azok a svábbogarak kisebbik része, mert többségük még mindig benne marad gardróbban. Hűtőszekrényekbe is belemászkálnak, mert hiszen azokban legtöbb ennivaló található. Ezt nem hagyhatnak ki. Így hát a fagyos idő sem túl rémes nekik. Illetve kávét szeretik. Azt pedig abból tudhatja, amikor ilyen helyekben a csésze kávét feddetlenül hagyod, ilyenkor nemsokára egyből próbálhatja a svábbogár zamatját finom feketével, mert abba is semmi lelkifurdalás nélkül mennek be. De ha alszik is ilyen helyeken az ember, akkor jönnek – az ágyi poloskákkal együtt. A poloskák – kétségtelenül könyörtelen vérszopó vándornépesség. Szeretnek emberi testen túrázni. Belekóstolnak az ember vérébe, mint a sajátja lenne. Szégyentelenek! Azok a munkásszálló csótányai emberi testet a testalkat tulajdonos akaratát semmibe véve a sport- és futópályákként használják fel saját edzéseinél. Szóval, egy magánstadionnak tekintik emberi testet, aki egyébként hiába büszke, hogy természet királya, amelyik állítólag a haladás legmagasabb rangjában áll. Azok a svábbogarak – ahogy a poloskák és a bolhák szintén – egyáltalán nem így gondoljak. Hanem sokkal inkább a köcsögnek nézik az embert, ha ezt a viszonyt így, börtönnyelvezetben, amit én nem ismerem, jellemezni. Merthogy – gyakran úgy rémlik nekem – azt vártok tőlem, hogy magyarul börtönnyelven kellene szólnám hozzátok, mert ezt mindennel jobban értitek meg. Ahogy – szinte biztos vagyok abban – előszeretettel valamelyiket a börtönviseltek közül választanátok, nem a valódi énemet. Hiszen szerintetek a sitt nyelve messze életszerűbb az ódivatú szenteskedők nyelvezetükhöz képest, s a börtönviseltekben jóval több életet véltek fedezni fel, mint a képmutatással megbélyegezett tényleges keresztényekben.

Szerintem pedig – hát legyen szentségtörés, ha azt szeretnétek –, azért becsültök oly nagyra a sikeres börtönviselteket, mert épp olyan bűnösök, mint ti maguk is vagytok.

Szóval, hol is vagyunk most… Igen, egyik álmomban, amelyikben úgy alszom, mint aki a kábítószerekkel be lett lőve, s álmodom, hogy nem tudok hálni. Meg kell mondanom, hogy felettébb furcsa álom! Tehát ebben az álomban az ágyban fekszem egyik rács nélküli börtönablakokkal teli szobában, ahol rengeteg csótány és poloska mászkál, amiből gondolom, hogy egyik pesti munkásszállóban vagyok. Igen kegyetlen álom egy milliomos fiának, aki mindenestül el van kényeztetve a fogyasztó társadalom valamennyi komforttal. Svábbogarak látásából illető ilyenkor valószínűleg nemsokára elájulna, mert ilyesmit korábban látta csupáncsak egy bizonyos hollywoodi horrorfilmben, amiben valamiféle rovar oly nagyra nőtt, mint a ló, és embereket falta föl. De én nem vagyok milliomos fia. Illetve nem túlkényeztetve. De bogarak attól függetlenül egy köcsögnek nézik, mint milliomosokkal is tennének, és vannak szintén a munkásszálló lakói, akik nem tudják kifejteni a személyiségemet, mert én bárki lehetek. Mondanám nekik, hogy inkább adjanak fel felesleges próbálkozással, de úgysem értenének meg, hogy miket szólnám ilyenkor. S nem arról van szó, hogy nem tudjuk magyarul egymással kommunikálni, hanem mert érdeklődésünk köre és értékbecslés módjaink annyira különböznek, hogy már azért is nem akarunk szóba állni egymással. Legalábbis én nem akarom. Merthogy túl sokat kellene nekik elmagyaráznom, és akkor sem értenének meg, hanem engem is valamifajta csodabogárnak tartanának. Mindenkinek jobb, ha nem pazaroljunk arra az időnket, hanem eredjünk mindeni saját dolgainkhoz...

Tehát – munkásszálló, bogarak, poloskák… Hirtelen azonban minden megváltózik, amikor észreveszem, hogy börtönablakok helyett most már az emberek állnak. És a kotyogós kávéfőzőm is egy fiatal szemüveges és pulóveres ifjúvá testesült átmenet nélkül át. Ilyen csodát még nem láttam. Igazan nem is tudom, hogy miért teszi. Tulajdonképpen ismerem a srácot látásból. Gyulának hívják. Őt is – tudniillik – egy csodabogárnak tartják. Valamikor nyerte meg Moszkvában valamiféle vegytan versenyét. Akkor tizenkilenc éves volt. Most már kilenc évvel annál idősebb. Nos, ott áll szintén többiekkel együtt a börtönablakaim helyén. És vigyorog. Mint aki maga sem tudja, hogy miért éppen ott tartózkodik. Hát – persze – ha egyáltalán valahol tartózkodik, mert talán csak a külképviselete van itt, rejtélyes módon közvetített vagy továbbított útján képviseltetve, minthogy maga se tudja, hogy micsoda ő. Őszinte mondván, én sem tudom, hogy micsoda, kicsoda valójában és miért kísért. Akkor van még ott egy magasabb ifjú srác, akit ugyancsak látásból ismerem, de akinek nevet nem tudom. Azt sem tudom, mi a foglalkozása. Annyit csak mondhatok, hogy tudomásom szerint nős, s furcsa dolog, hogy párszor képzeltem el őt így, hogy ott van jobb fülében egy aranyfülbevaló, holott pontosan tudom, hogy soha nem viselt ilyent. Van ott még egy csomó ismerős arc. Aztán azonban kizárólag ismeretlen arcok, akiket soha életben nem láttam. Mindannyian börtönablakok helyét foglaltak el, úgy, hogy gyakorlatilag fejem felett állnak, mint a temetésen szoktak. Ha ott érzelgősebb jellem feküdhetett volna az ágyamban, akkor minden bizonnyal megsértődne, és felháborodva feltett volna a kérdést, hogy vajon éppenséggel élve eltemetni készülnek-e. Imént. Idő előtt. Fiatalkorban. Hiszen csak ötven éves valamivel. Nem számít, hogy nálunk – Észtországban – munkaerő piacban a harmincéves emberre akképpen tekintik, mint egy aggastyánra. Egyre több ismeretlen arc gyülekezik a börtönablakok helyére, s kelletlenül a sokadalomban kiszúrom egyik különösen kritikus pillantást, mintha éppen most mondana: „Viselkedj rendesen! Legalább itt. Legfeljebb egyszer életedben. Temetéseden.” Még egy perc, s minden már készen áll utolsó kenetadásra, amelyet – úgy tűnik – valami újfajta okból Gyula nekem adni akar, miután a kotyogó kávéfőzőmből valami kaka színű kenőkrémet kotorja ki. Hogy legyen már vége annak a kutyakomédiának-e, amit az életemnek neveznek? Hamarosan azonban váltózik az egész. Méghozzá nagyon gyorsan. Embertömeg teljesen eltakarja börtönablakokat. S alattam eltűnik az ágy. Most már kint vagyunk. Ám nem a munkásszállóban. Hanem Nyugati pályaudvarnál. Mély veremben fekszem, ahonnét valamiféle csatorna furakodik által. Tömeg pedig fent magasodik hegyként a csatorna fölött. Emberek viszont elkezdenek csúnya dolgokat elmondani rólam. Többféle bűnök elkövetőjének mondának engemet. Nekem tulajdonítanak hasonló gaztetteket, amelyeket soha nem követtem el. Hisz ha elkövettem volna, akkor én is tudnám róla. De nem tudom. Sejtelmem sincs. Pedig azt mondják, hogy a nép hangja – az Isten hangja. Ez voltak köztük az Isten emberei is. Talán próféták. Akik kijelentenek az eljövendő eseményekről oly módon, mint azok már megtörténtek volna. Előbb prófétáltak gaztetteimről, amelyeket elkövetkezendőben fogom elkövetni. Vagyis inkább azok az emberek szempontjaikból kívánatos volna, hogy pontosan hasonszőrű bűnöket kövessem el majd, mert abban az esetben, ha megtörténnek, igaz a próféciájuk. Abból pedig haszon származik. Esetleg egy másik haszon is jönne belőle. Meg a harmadik. És a többiek. No, nem tesz semmit. Most már minden nagyon mindegy. Az agyamban húzódozva valami titkos sugallat hintázni kezdte azon a gondolatomon, hogy hogyan észrevehetetlenül menekülni e kínos helyzetből. Pedig nem lenne könnyű dolog, merthogy túl sok szemtanú volna odafent. Kellene valami különös ravaszság, sőt – fondorlatosság. Pedig vízbefulladó szalmaszálba is kapaszkodhatja. Így hát abban a rögeszmés álomban valami ilyesmit tettem, ami minden más normális ember esetében totális képtelenség – elkezdtem magamat tapadtatni a verem fenekén feküdvén a csővezetékhez és elkeseredett reménységgel azonosulni vele, hogy akárcsak optikai csalódást tudnám előidézni a gyászszertartásomat követelő szemtanúkban. Noha tisztában voltam vele, hogy roppant kevés időm van hátra, de klassz gyorsan kell megvalósítanom zseniális terveimet, mert azok bármikor nekimehetnének a végleges eltemetésemnek, s akkor már túl késő. Mikor már kavicsot dobálnak verem aljára, nekem már vége lesz. Ennek a tudásnak jegyében ily törekvéssel fogtam hozzá simulni a csővezetékéhez olyan lelki erőmmel, amilyet addig még soha életemben nem tanúsítottam semmilyen ügyemben – tanulásban, munkában, szerelemben – sem. Így kívántam menteni irhámat. Oly módon festett, hogy valamilyen mértekben a célkitűzésem sikerült is, merthogy emberekben látszólag tanácstalanság vett hatalmat. Elkezdtek egymástól kérdezősködni, hogy ez a féreg, mármint én, most még mit művel ott a verem fenekében. Valaki pedig ezt a kérdést egyenesen rám szögezte:

- Te most mit csinálsz? Kinek képzelsz magadat?

Én pedig annak megfelelően feleltem meg:

- Én semmit nem képzelgek! Sem csinálok semmit, csak a csővezeték alkotóeleme vagyok.

Ez azonban óriási felháborodást támasztotta a szemtanúkban, akik szemlátóan elkezdtek már idegeskedni, s kérdezgetni, hogy vajon miben sántikálhatok.

- Miben sántikálsz? – egyikük azt is faggatta tőlem.

- Én? Semmiben. Mondtam már, hogy csak a csővezetékhez tartózom hozzá. Ezzel miben lehet sántikálni?

- Nem tudom. Dehogy valamiben sántikálsz, abban biztos vagyok.

- Nem igaz – felkiáltott megijedten egy másik szemtanú. – Ez nem a csővezeték alkatrésze. Az egy bomba. Az orosz második világháborús időzített bomba.

- Hátha a második világháborúban idősítettek meg ezt a bombát, akkor mikor fogja ez még robbanni? Nem válószínű, hogy éppen most.

- Ne mozdulj!

Hozzám szóltak, s most már én semmit sem értettem meg abból az egészből.

- Ne mozdulj! Ne csinálj semmi hülyeséget! Mindjárt kihúzunk onnan.

S végtére is, hamarosan egy spárgát eresztettek le a verembe. Amikor kimásztam, és majd a verembe néztem, láttam egy második világháborús nagy méretű orosz gyártású idősített bombát. Kiderült, miközben veremben voltam, éppen azon feküdtem.

Így lett vége akkor annak a kalandnak. De az nem volt még finise egésznek, mert minthogy onnan angolosan távoztam és orosz bombának köszönhetően szabadlábra engedtek, láttam az embereket végtelen gonoszul és konokul utánam nézni, s suttogni, hogy most – hát el kellett-e engedni ezt a bűnöst, csak azért, mert véletlenül mindannyiukat össze is robbantott volna, de majd legközelebb, majd legközelebb…

Hiszen én Yokker Homeros Salmon de Stella vagyok. Ez a nevem.

Biztos, hogy Önök is pontosan ugyanúgy véltek, mert előbb is folytonosan hasonlókat hajtogattam. Mivelhogy mást nem mondhattam – mármint, hogy én vagyok én. Anyukám mindig ezzel a névvel babusgatta engem. S apukám is hasonlóan szólított. Társaim szintén így hívtak. De még az ellenségeim is. Azok pedig gyakran „kurva” vagy „rohadt” jelzővel szoktak feldíszíteni a nevem, de nem baj – azért teszik azt, mert nem barátok. Ezt azonban megérteni kell. Ők is csak emberek. Habár bűnben élnek.

Szóval, miután elengedtek, hogy elmenjek, s ezúttal meghiúsult túlságosan idő előttinek tűnő eltemetésem, csodálatos rögbe való elrejtetésem a feltámadás napjáig, elsétáltam minél messzibbre a Nyugati pályaudvarról. De mindjárt azt is láttam, hogy nem ballagtam egyedül. Mellettem gyalogolt Alter Ego, aki a tökéletes tükörképem. Az a különbség köztünk, hogy miközben én írok bal kézzel, ő viszont jobbal, mikor én szorítok a pörölyt jobb marokba, a tükörképem ezzel szemben ragadja azt ballal, és ahogyan az én jobb szemöldököm fölött egy sebhely volt látható, Alter Egonak hasonló forradás kínálkozott bal szemöldöke felett. Mások viszont úgy gondoljak, hogy én meg Alter Ego valójában egy és ugyanaz ember vagyunk. Pusztán a körülményektől függ, mikor vagyok egyik, mikor másik. Igaz, hogy elmeorvosok ilyesmit tudathasadásnak is nevezik, ami skizofréniásoknál gyakran előfordul, mégis velem kapcsolatosan ez már teljesen normális állapot. De ha most, miután megmondtam, valamiért nyugtalanságot és bizalmatlanságot érzed, akkor legyen – nevezzük kedvedért azt az helyzetet posztskizofréniás állapotnak, amikor személy már teljes mértekben uralkodni képes a betegség tünetei fölött és számára skizofrénia egy rajta kívül álló jelenség, amelyet valami idegen akarat rá szeretne kényszeríteni, de nem tudja, mert illető jutott leplezett rezervoárból gazdagon merítve barátságos erőforráshoz, ami hatalmasabb skizofrénia mögött lopakodó szellemeknél. A posztskizofréniás személy azonosította, hogy állítás, miszerint skizofrénia okai az emberi agyban rejlenek, csupán az orvosi mítosz, amit ajánlatos figyelmen kívül hagyni. Valójában skizofréniát okozza, ha illető valamiképpen valamelyik spirituális konfliktus keresztútjába kerül akár önhiba miatt, akár valaki máséért. És ő ugyancsak nem veszélyesebb a társadalom szempontjából bármelyik más normális embernél. Viszont olyan lehetőségekkel rendelkezik, amilyenekkel sok szellemi értelemben vak ember számítani sem tudja.

Most – mármint néhány másodperccel ezelőtt –, amikor ez a modern, de ritkán olyannyira mindennaposan életszerű és többi tapasztalatok közt kivételesen magasra kiemelkedő élményem volt, hogy eleven szeretnének eltemetni engemet – ilyesmit pedig rendes emberek néhányszor pozitív fejleménynek tartanak –, s méghozzá az a tudat, hogy ők ennyire szeretnének, hogy szinte mindenüket adnának érte, hogy eltemethessenek, és több millió tonnás teherként nyomta a lelkem. Mert – azt hiszem – ugyancsak Önök is elismertek, hogy van valami nyomasztó benne, amikor halálosan biztosan megtudódik, hogy léteznek az emberek, mint tenmagad, akik szívesen elásásodat kedvelnének, s – ha lehet – akár már ma, azonnal, abban a percben. S hogy ezt bármikor végezhetik be is, óriási szerencséd volt kiolvasni tekintetükből, amellyel szemrevételeztük téged. Szóval, ők becsületes és kötelezettségtudó polgárok. Vagyis legalább mindegyikük önmagáról így gondolta. Csak te nem. Most már nem. Te addig te is hasonlóképpen gondoltál. Majd azonban nem. Mert meggondoltad magad, amikor néztél szemből szembe. Akkor már tudód, hogy mit már várhatod azoktól az emberektől, akiket egész társadalom általában becsületes és normális embereknek tartja. Lehet, hogy addig is hasonlóan gondoltál, de nem úgy, hogy abban az országban ahova te születtél és ahol laksz. Hanem, hogy olyasmi talán előfordul valahol pénzszerető és hegemóniamániás Amerikában, vagy Észak-Korea diktatúrában, de nincsenek olyanok Magyarországban, vagy ott, amerre éppen élsz. Most azonban megtudtál, hogy vannak. Méghozzá szép számon. Felismertél őket. Azonosítottad azokat – talán név szerint is –, akik éppenséggel a te halálodat kívánnak. És, íme, az ellenmondást – abból csak nő életvágyad. Jobban érzed magad, mint valaha korábban. Élni akarsz még inkább, ellenszegülve azokkal, akik a halálodat áhítozzak. Ha nem is éppen azt mondják. Mert akinek az kell, hogy ne éljél, inkább azt kívánja, hogy halj meg. Dögölj meg – arról van itt szó. És ezt az örömet te nem akarsz neki készíteni, hogy ilyenkor meg fogod halni. Időközben pedig megtanulsz valamit. Azt tanulsz meg, hogy nem változik semmi. Azaz, hogy nem térnek meg. Semmi áron nem térnek meg a gyűlöletükből. Mert hiszen annak a jelenségnek Gyűlölet a neve. Illetve, amikor valakinek kívánnak, hogy rosszul menjenek dolgai. Hogy élete legyen rosszabb, mint a halála.

Szóval, miről is beszélünk?… Arról, hogy elsétáltam, s minél messzebbre kívántam kerülni a Nyugati pályaudvartól. Mellettem járt Alter Ego, aki a tökéletes tükörképem is egyben.

- Kurvára pesszimista lettél – szakított Alter Ego köztünk levő csendet váratlanul felszólalva, amikor már valahol Oktogonnál pillanatra megálltunk. – Valami történt veled időközben, bizony, mert kurvára pesszimistább vagy ahhoz képest, amint milyen voltál még abban az időben, amikor még frissen Jézus Krisztushoz megtértél. Emlékszem, hogy akkortájt amikor mi kettőén végigmentünk egy ugyanolyan forgalmas utcán, alig találtatott az ember, akinek örömhírt nem mondtad volna. Emberek egymás után az utcán álltak sorban nálad, hogy az Úrhoz való megtérés imát mondhassanak meg veled. Majd azonnal – ugyanott – rávetted őket, hogy töltessenek be Szent Szellemmel is, mert az jár nekik, evangéliumok szerint, és szinte mindannyian elkezdtek átmenet nélkül azon a helyen nyelveken imádkozni. Csakhogy, lassan már több éve van ez így, egy szál ember nem hallotta téged Jézus Krisztusról beszámolni. Mi a bajod van vele? Már nem hiszel benne?

Felháborodtam, hogy ezt a bizonyos szócskát használt, amivel bizonyos könnyelmű fehérnépet, vagy bárkit, aki mindent megbízhatatlan alak, szoktak néha így hívni. Amit viszont mondta, nem volt nekem újdonság.

- Attól tartom, hogy igazad van – szóltam ezután én, Yokker Homeros Salmon de Stella, az Alter Ego elemzésére felelve, s bő komolysággal alátámaszthatóm, hogy eltérően annyi engem ért összes pontatlan és csipkelődő bírálattól az ő kritikája mind szellemi, mind tudományosság szempontjából nézve rendszeresen célravezető, s így azt mindig jó hallani, még ha durva szavak is hagytak el a száját. – Így igaz, ahogy mondtál. Csakhogy elfelejtettel, hogy kettőnk kívül többiek is voltak jelen. Emlékszel még James Bondra, aki úgyszintén rendszerint velünk evangelizált, amióta az Úrhoz tért meg…

- Igen, emlékszem. Elsőrangú humorérzékkel született ez a srác, aki mindig mosolygott, és akinek az élet minden szomorú helyzetéhez is mindig a tarisznyájában találhatott vicces történet. És még abban a pillanatban is, amikor még az öngyilkossági kényszergondolatok jártak át a fején, ragyogott az egész idő alatt a pofáján a Buddha nevetése.

- Tehát – miattam lett James Bond keresztény – kifejtettem.

Alter Ego pedig hitetlenkedve vontatta a fejét, mintha el akarna csavarni a koponyáját.

- Nem gondolom, hogy jelenleg hálás lenne azért, amit tettem. Mikor utoljára találkoztunk, a lutheránus főiskola hittudomány szakos tanoncként abban a percben éppen mulattatta magát egy bizonyos számítókepés Harry Potter varázstrükköket népszerűsítő játékával.

- Biztos, hogy csodára várt.

- Azt tanácsolta, hogy nem szabad mennem vissza abba a karizmatikus gyülekezetbe, ahova egykor jártunk, hanem ajánlott baptista gyülekezetet, ahol ugyancsak valami ébredésféle zajlott le. Ezután azonban már nézegettünk a lenhajú feleségével farkasszemet a bejáratánál ez nélkül, hogy egyáltalán odahívta volna James Bondot velem beszélgetni. Neje, akivel kapcsolatban valamikor valamifajta látomásaim voltak – tudniillik először életemben láttam az álomképet, hogy egyvalakiből valaha lesz feleségem, és mégsem örültem annak, mert szép sem volt, illetve azt hiszem, nem is volt az Úrtól, hanem valami igézéshez hasonló –, ugyanúgy állt az ajtó előtt, mint a szögesdrótkerítés magyar határon, amely azzal a céllal létre lett hozva, hogy akadályozzon a muzulmán országokból való menekültáradat beözönlését Magyarországba. És akkor ez a szőke fúria hirtelen a kígyóméreghez hasonló haraggal odavijjogott nekem, hogy tűnjek én azonnal el onnan, egyúttal azt is, hogy soha ne közelítsek újra James Bondhoz, akinek mozgását és köhögést a szobából éppen abban a pillanatban lehetett hallani, amikor kiközösítettek. Nyilvánvalóan tudta, ami éppen a bejáratnál történik, s – sőt – beleegyezésével játszódott le. Miután bezárta, hallottam még lakásukból olyan jelszavakat, mint hogy „bűzlik” vagy „aszociális”, amelyekről pofonegyszerű dolog kikövetkeztetni, hogy velem kapcsolatosak. Tehát megvetettek. Rossznak tartottak. Ezzel a epizóddal pedig véget ért barátságunk is. Nevetséges is gondolni, hogy Yokker Homeros Salmon de Stella többe nem haverok. Ha valaki tíz évvel ezelőtt hallotta volna olyasmit, beteggé röhögött volna önmagát. Amikor James Bond évekkel később a Facebookban engemet ismerősnek jelölt, először visszaigazoltam, hogy ismerem, ellenben rövid idő után töröltem a barátlistából. Viszont nem mindig volt ez így. Valamikor többször legjobb barátjává nevezte engemet. Ő volt első ember az egész világban, akit én saját megtérésem után juttattam el Krisztushoz. Problémás gyerek, mint tulajdonképpen mi mindannyian.

Miután James Bond fogadta be Krisztust, mint a Megváltóját, egyre csökkenni kezdte részére annak jelentősége, hogy én lettem ő, aki neki vitte ezt az Úr meneküléstervét, a Krisztus evangéliumát, amely tulajdonképpen egy lehetséges ettől a bűnös világtól való legteljesebb felszabadulás módját jelenti, ha ember ezt elfogadni szeretné. James Bonddal jelenkorrá minden kapcsolatunk megszakadt. Eleinte – mondhatunk így is – barátságunk romlott csak milliméteres léptekkel, alig szembeszökően, s – minden bizonnyal – természetes folyamatnak tudható be, mert ha Jézus Krisztus a legfontosabb az életünkben, természetes dologgá válik, hogy a szellemi mentor rendeltetése idővel egyre rövidül, szorosan együtt járván szellemileg kiskorú keresztény spirituális növekedésével, valamint felnőtté válásával. Nem is vettünk észre semmit, s ha valaki azt mondta volna nekünk, hogy egykor egymást fel sem ismerünk, amikor összefutunk az utcán, akkor minden bizonnyal azt állítottunk volna, hogy az illető legtökéletesebb idióta ebben a tökéletlen világban. Persze – annak az eseménynek valószínűsége jelenleg meglehetősen bagatell, merthogy az Európa Unió egymástól messze elhelyezkedő részeiben élünk, aminek köszönhetően gyakorlatilag nulla van annak a megtörténése előfordulásának kilátása, merthogy én lakom Budapesten, James Bond pedig mostanában a Pärnu elnevezésű észt kikötővárosban, annak a szőke fúriának szülővárosában.

De azoknak az eseményeknek előélete is van. Tudniillik – mikor én, Yokker Homeros de Stella, és a haverom, James Bond, a Tallinni Műszaki Egyetem hallgatói lettünk, ahol mente et manu elsőrendű jelszavak, mindkettőén gyökerestül pogányok voltunk, amint a szovjet érában a népünk tagjai sokan magukat büszkén ateistáknak vallottak. S ugyanis a barátságunk tetőpontja talán abba az időszakba maradt, amíg még a Tartuban – jeles, nemzetközileg ismert egyetemvárosban – az esti gimiben tanultunk. Rengeteget hallottam akkoriban az egykori sulitársaim beszámolóikat tapasztalataikról különböző főiskolákból, egyetemekből és akadémiákról annak köszönhetően, hogy relatíve később érettségiztem, s elég öreg már, amidőn a továbbtanulást mérlegeltem. Így hát egyszer mesélt egy bizonyos korábbi cimborám nekem a sörözés közben, hogy egyik pajtása éppen tanul a Tartu Egyetemben, másik a Tallinni Műszaki Egyetemben, és harmadik a Tallinni Pedagógia Egyetemben, ő pedig… csak JÁR az Észt Mezőgazdasági Akadémiába, amellyel – kétségtelenül azt akart kihangsúlyozni, hogy messze könnyebb diplomát szerezni egy földművelési fősuliban, mint máshol. És nekem is ő szinte bizalmasan ajánlotta, hogy menjek én ugyancsak leginkább a mezőgazdasági akadémiába, s nem máshova, mert másutt nagyon nehéz bennmaradni. De én nem akartam művelt parasztnak válni, majd valahol isten háta mögötti faluban agronómusként életem végéig lassan megrothadni – hiszen huszonöt éves voltam már, amely ebben a korában túlságosan is sokat jelentette számomra. Abban az időben – persze – azt sem tudhattam, hogy időközben az Észt Mezőgazdasági Akadémia tüneményes épületet – ahol egyébként először életemben hallottam karizmatikus keresztény pásztorokat (Ulf Ekmant, Carl-Gustav Severint és Albert Türnpút) is prédikálni, s akiket akkortájt azonnal kezdtem ugyancsak egy időre nyomon követni, és akik talán valaha legnagyobb benyomást gyakoroltak rám ezen a téren – lefoglalják az Észtország újonnan kialakult fegyveres erők ifjú kadetjei, kiűzvén az „elöregedett komcsik által támogatott” szántóvetőket csaknem a városon kívül feltalálható épületkomplexumba, ahonnan azoknak nincsen visszaútjuk – azaz, át kellett adniuk az épületet annak jogos tulajdonosának, a szovjet megszálló hatalom közvetítésével az újjászületett észt állam törvényhozatal szempontjából akkor már jogtalanul birtokukban levő épületet régen megszűnt, de arra az időre ismét feltámasztott Észt Katonaakadémiának. Amint ez a privatizációk hulláma azokban az években végigsöpört az országot, töméntelen mennyiségű ingatlan átkerült az állami tulajdonából magánszemélyek kezükbe, s így mi családunknak is sikerült visszaszereznünk múlt század kilencvenes évek középen a kettőt, egyszer régen egyik gazdag rokonunk tulajdonában levő háromemeletes házát a Tallinnban, Kopli-Kalamaja városrészben Väike-Laagri utcában, és egy telket Tartuban, a Pikk utcában, ahol még a gyerekkoromban állt otthonunk, régi faház, amely közbeeső időben fel lett bontva, miközben mi laktunk a Tartu Annelinnban, az állami lakásban, amelyet ugyancsak privatizáltunk. E három ingatlanból sajnos a millennium kezdetéig nem maradt semmi a tulajdonunkban, s annak – persze – egyik okozója volt a könnyelműségem is. Tehát – eladtunk mindent. Először anyám az apa halála után tett pénzzé az Annelinn háromszobás panellakásunkat arra hivatkozva, hogy így, ahogy volt nem tudna fizetni rezsiköltségeit. Tudniillik, az anyám akkor egy ideje rákbeteg volt. Abban az időben valaha százkilós anyuból csupáncsak alig negyven kiló megmaradt. Miközben én csak arról gondoskodtam, hogy hogyan az egyetemben szerezni az újságírásból diplomát – a szerkesztőségi munkatárs-filológus címen, s egyáltalán nem volt semmiféle igyekezetem, hogy miképpen gondjait viseljem a halálosan beteg anyámnak. Inkább még a rákbetegként is az anya tiszta szeretetéből jótállott értem, így kaptam nála ingyen kosztot és szállást, hogy felhőtlenül vigyem végig a tanulmányaimat, amiből már tényleg nagyon kevés maradt hátra.

Sajnálattal közlöm, hogy egyáltalán nem vagyok büszke rá, amit itt be kell vallanom.

Anyám sokszor nyomatékosan hangsúlyozta, hogy menjek már minél hamarább valahova dolgozni, mert ő már sokáig nem bírja ezt az életet ebben a világban. Úgy érezte, hogy legjobb esetében mindössze egy-két hava van még hátrafelé, amelyik elmondást én sajnálatos módon nem különösen komolyan vettem, merthogy ilyeneket hallottam többször az esztendőkkel – sőt, évtizedekkel – ezelőtt ugyancsak. Egyúttal próbálkoztam is keményen elhelyezkedni a különféle folyóiratok szerkesztőségeiknél, de mindig jóformán egyedül a külsősként alkalmaztak, ami annyit teszi ki, hogy sovány volt érte a lóvé – pusztán cigarettára és kávéra elég. Semmit nem tudatott számomra a bűntudat szó jelentése sem, mert azzal a szókapcsolattal helyzeten semmit sem csinálhattam…

Tehát, végre eladtunk mindenünket. A panellakásért kapott pénzmagért anya vette egy másfél szobás otthont egyik korszerűtlen faházban a Tartu Karlova városrészben, a Salme utcában, ahol – természetesen – már nem központi a fűtés, hanem cserépkályhás. Ezt a lakást Alarik, öcsém, tette pénzzé, amikor a anya halála után búcsút vettem az újságírás tanszékétől és hosszabbítottam a nappali fakultásban tanulmányaimat abban a elhivatottságomban, amelyiken eredetileg tanulni kezdtem egyetemben: észt és finn-ugor filológiáról van szó. Öcsém, aki akkoriban rengeteget ívott, a kizárólagos törvényes gazdának hitte magát annak a hajléknak, s más testvérek véleményükre nem figyelve értékesítette közös ingatlanunkat jóformán szendvicsáron, valamint hozzájutott dohányt csupán saját egyéni szükségei kielégítésére használt fel, vagyis főleg az ívásra.

Azonban, mint most egy lélegzetre felfigyeltem én is, túlontúl szedve a lábát máris elkezdtem beszámolni az eseményekről onnan az időszakból, ahova eddig nem igazan jutottunk el.

Szóval, tulajdonképpen... én nem akartam művelt földművelővé válni – annak ellenére, hogy példának okáért a mezőgazdasági gépészmérnök szakmájára fennállt – valószínűleg azért, mert egyes emberek számára e pálya csakis egy diplomás traktoristát jelentett – a besorozható felvételi létszám alatti verseny, s annak következtében mindenkit, aki minimum követelményekre megfelelt, azt azonnal fel is vettek.

Ezzel szemben én abban az időben kívántam csak egy építőmérnök lenni. Mint afféle kiskaliberű, nagy hasú ügyvezető valamelyik építkezési telepen, kissé hasonló apámhoz. Nézetem szerint már ez is jó teljesítmény lett volna.

Viszont azzal nem is igen számoltam, hogy évekkel egyre nagyobb dolgok kívánására lesz majd gusztusom. Nálunk akképpen szoktak ilyenkor megmondani: az ételfogyasztás közben erősödik étvágy. Ember sokszor nem is veszi maga azt észre, miképpen az eredeti céljai harmadrendű benyomások és vadonatúj impressziók befolyásolására egyre szokatlanabbá változnak, és íme így az ember kezd igényt tartani dolgokra, amikhez ugyanis semmi közé hozzá, mert azok nem neki járnak. Különösen akkor, ha valaki szólgál mintaképül, akit különben meglehetősen nagyra becsülik, s így minden áron hozzáhasonlóvá szeretnének válni, vagy épp fordítva – ha egyvalakitől keményen kavarog a gyomra, irigyel is illetőt, azért meg akarja mutatni, hogy jobb nála azon a bizonyos területen szintén, amelyiken az érintett személy elismerést nyert. Néhányszor pedig a pali vagy a spiné elmélkedik kisebbfajta sikerein, és valóságban nem létező indítékoknál fogva nekilátja magát képzelni egy olyan habitusnak, amilyen valójában ő nincs. S noha feszesen erőlködik, mégsem aszerint, hogy ez célravezető teljesítményhez vezethessen.

De mindez elsősorban szól a palimadarakról, akik nem tudják tyúkokhoz hasonlóan fellegekben a hegycsúcsokig szárnyalni.

Mindazonáltal van egy út, amelyiken közlekedve csodákra is vagyunk képesek. A fent említett utat pedig így hívják – a szeretet.

Tehát – arról van szó – SZERETET A CSODÁKAT IS TUDJA VALÓRA VÁLTANI. Azt az igazságot olyanok ismerik, akik valaha is komolyan szerelmesek voltak. Merthogy létezik szintén, hogy valaki nem komolyan szerelmes. Ilyenkor azt szoktunk mondani, hogy illető éppenséggel a vicc kedvéért van szerelmes, vagyis csupáncsak viccelődik, hogy ő most és itt tulajdonképpen szerelmes, holott voltaképpen nem is szeret. Hanem ilyenkor talán egy gazemberrel van dolgunk, aki pusztán többiek érzelmeiken és idegeiken szeret játszani, mint ellenben komolyan szerelmes férfi gitáron szerenádot a szeretett lény ablakai alatt. Viszont elég nagy vétség, hogy ilyesféle csirkefogók szép számban ott jelen vannak minden országban, ahol emberek olyasmivel, mint a szerelem, manapság egyáltalán még foglalkoznak, s összetévesztenek roppant sok affinitásra vágyót a szeretet mivoltját érintő kérdésekben. Tetejébe rengeteg segítőkész támogatóra és „finanszírozóra” is találnak rá azok közül az emberek közül, akik már tapasztaltak a szerelmét az életükben, de mivelhogy mostanra egy ideje elmúlt a szeretet életükben, alábecsülnek annak jelentőségét vagy egyszerűen nem akarják, hogy egyebek is átélnének. Merthogy egyéninek és teljesen eredetinek vélik a szeretetüket, és semmiképp nem hiszik fenntartás nélkül, hogy más is ugyanazt érezhet, mint ők annak idején.

Tehát, szerintük nem is szükséges, hogy más szintúgy ugyanazt érezzen; hiszen ilyesmivel egyedül zűrök járnak együtt. Pedig most is szeretnek, habár nem így, ahogy régebben, például – az új autóját.

Ez a fajta szeretet viszont nem a csodákra képes. Illetve mégis, mivel a friss kocsitulajdonos már nem lustálkodik, hanem dolgozik. Tiszta csoda, mert emberemlékezet óta sem gürcölt annyit. Méghozzá éjjel-nappal melóz, hogy az új gépkocsija közvetlen értékcsökkenéséhez kötődő ráfordításokat kifizessen, amellett a benzint szintén kell valamiért venni. Persze – legegyszerűbb, ha ott hagyna a gépkocsiszínen új járműjét és sosem utazna vele sehova, mert akkor nincsenek a kiadások, s nem lesz vele annyi munka. De azt nem teheti, mert ellene szólna a büszkeségére. Csillog a kocsija. És felcsillan a szeme is, amikor szemléli a maga új autóját. Ez a valóság, hogy a asszonyt már rég nem nézett így – lángoló szemmel. Hanem tompa szemmel. Fáradságtól és álmatlanságtól halvány tekintettel. Ingerlékenyen.

De a szeretet mégis csodákra képes. Még ha nem is egyenesen Istentől való. De legalább őszinte és végtelenül mély. Mindenesetre idejekorán erős szenvedély csinos és tehetséges műkedvelő színésznő, majdani színházi rendező felé szó szerint a csodadolgokat váltott ki. Vajon megszokott-e, hogy ha napjainkban valakit teleöntött egy más nemű ember iránt ekkora izgatottság, hogy hirtelenül felfüggeszti e világi léthez tartozó valamennyi ismeretes teendőjét, irkálja öngyilkossági szándékát eltökélő búcsúlevelet a kiválasztottjának, aki valószínűleg azt sem tudta, hogy mi a baja – csak sejtett valamit, mert látta már többször illetőt titokzatosan lesben állni a lakóhelye környezetében, ami oly sűrűn ismétlődött, hogy már nem lehetett véletlen, s rémisztő tekintettel kukucskálni a színésznő felvilágított, illetve elsötétedett ablakai táján főleg a sok téli hóban naplementekor, amilyeneket bizonyosan ezért felismerhette, mert korábban szintén néhányszor adandó alkalommal hazakísérte a színésznőt, aki kimondottan magaviseletével soha semmi okot arra nem adhatott, hogy most ilyesmit firkáljon neki, valamint mindig is még ha másodlagos barátként számon tartott a fiatalembert, és most nem volt képes megérteni, hogy mi ütött a fejébe, hogy hirtelenül mindent felrúgta, s szerelmi bánatban életét akart sutba dobni –, aztán pedig átmenet nélkül kivette papírjait a műszaki egyetemből, és eltűnt a Tallinn városból.

Mindörökre. Addig is így festett.

Nemsokára azonban időközönként vissza-visszatért. Már mint a kísértés, vagy az elő halott. Habár makkegészséges is volt annak ellenére, hogy sokat dohányzott. Mindenesetre ez a fiatalember hasonlóan érezte, hogy egy élő halott. Legfeljebb a lelkében. Arra gyanított, hogy máris útra keltek a sokfelé rosszindulatú hírek. S mindegyik ember úgy gondolja, hogy halottnak kellene lennie. Aki csak látja, tiszta halottnak hiszi. Talán felkelt halottnak, de abban az esetben ugyancsak ő egy elhunyt személy. Ennek ellenére, hogy tulajdon keze által hunyt el.

Ez most hogy van, hogy mégis jár?

Tehát, arról van szó – egy halottnak nyugton kellene lennie, nem pedig össze-vissza járkálni!

Ha valamikor nem én – Yokker Homeros Salmon de Stella – lettem volna az, akkor én sem hinnem el.

Válasz pedig roppant egyszerű: azért jár, mert meggondoltam magamat. Nem követem el öngyilkosságot, hanem csak kiléptem a Tallinn Technika Egyetemből, azaz a TIPP-ből, s előkészültem belépni a Tartu Egyetembe, ahol filológiát akartam tanulni, mert egy könyvet szerettem volna írni – saját magam életpályámról.

Minthogy mázlis is lett a felvételem egyetembe.

De mindaz nem történt csakúgy, egyik napról másikra, hanem mindannak mélyebb indítékaim szintúgy voltak. És ez az indítékom abban az esetben a szeretet volt. Megdönthetetlen szeretet. Nem megközelítőleg olyasmi, mint a bájos játékbab vagy például Micimackó iránti legyőzhetetlen szerelem gyermekeknél, ezzel szemben inkább hasonló egyfajta odaadáshoz valamelyik istenséghez, amelyik egyaránt példaképül szintén szolgálja. Avagy mint azokban a napokban olvastam Thomas Mann a Doktor Faustusban egyik szereplője szájába teszi következő szavakat, miszerint más szóval a szeretet az legerőteljesebb affektusa, egy indulat hirtelen fellobbanása, s hasonló felindulás körvonalazását én akkortájt teljesen saját magaménak éreztem. Egyszerre megvolt ebben az emócióban benne szintúgy egy bizonyos tragikus előérzés, amely abban jutott kifejezésre, hogy az a szerelmem soha nem jut el beteljesüléséhez, és egyszer s mindenkorra válaszolatlan marad. Ami egyébként bekövetkezett ugyancsak. Beteljesülés helyett ez a szeretet keresett magának azonban egy másik utat kiteljesedéshez, s ennek a módja különösképp mindannak követését jelentett, amit affektusom célszemélye képviselt, amely tulajdonképpen teátrum volt, valamint irodalom, könyvek, filozófia, művészet. Alkotó egyéniség pedig szememben számottevően többet ért akármelyik gyármunkásnál vagy bármilyen földművelőnél.

Egyik napról másikra minden megváltózott számomra, és minden, amellyel az idő tájban foglalkoztam, azontúl már nem volt alkalmas felkeltetni az érdeklődésemet.

A világ mostantól minden porcikájában más felszínekben tűnt fel. Emberek nem maradtak tovább is számomra ugyanazok társás állatok, akikként ez éráig érzékeltem, s soha korábban nem elmélkedtem olyannyira mélyrehatóan, hogy mi tulajdonképpen az ember létének értelme.

Így hát fedeztem fel magamnak azokat a Arthur Schopenhauer vagy Albert Camus filozófián is található szemleleteket, amelyek szerint a szellem és intellektus dolgaiban visszamaradt emberek, akikben nincsen semmi tudásvágy a kulturális életet, filozófiai gondolatrendszerek mivoltjukat, művészet különböző ágazatait, szépirodalmat, és különösen dramaturgiát illetően, azok lényegében nem mások, mint valamifajta beszélő lábasjószág, vagy miképpen a törzsi viszonyok közepette csak vegetálni odavaló „bennszülött négerek”, akiket csupáncsak morgás a gyomraikban koplalásról jelzést adván cselekvésbe kapcsolja be, vagy talán a nagydarab ragadozóktól tartózkodó rettegés mozgósítja; akik a kezdetleges kunyhó vagy trogloditák lakóterületté átalakított barlang mélyében egymással bután farkasszemet nézve joviálisan sok hússal lakmároznak. Hasonlóknak felértékeltem azokat a munkáscsaládokat, proletárokat, akik forradalmat csináltak. Ilyen emberek nem tudtak a lelkileg magasabb színvonalra emelkedni, s nem voltak odavalók – szerintem – egyáltalán semmi felől lelkesedni, ami szellemi és művészi.

Aszerint becsültem, hogy azok a primitív emberek csak arravalóak, hogy dolgozzanak, és javakat szerezzenek azoknak, akik a művészeteket, elsősorban a színművészetet, élvezni tudják, illetőleg alkalmasok filozofálni is.

Lenin nem érdekelt. Marxizmus hamis próféták sem. Vallásra sem voltam kíváncsi. Habár még mindig a kommunista rendszer uralkodott ezen a földgömb oldalán, ahol mi születünk és éltünk. Illetve fogalmam sem volt, hogy csak egy-két éven belül megbukik Szovjetunió.

Azonkívül egyedi metamorfózist átéltem, amikor szabadultam meg iszákosságtól az Isten közbelépése nélkül, legalábbis én abban az időben attól tartottam, hogy az Úrnak ahhoz semmi közé hozzá. Azt a gyümölcsöt csupáncsak a művelődésből, valamint képző és verbális-literális művészetekből szabatosan származó természetes jótékony hatásának tulajdonítottam, s nyilvánvalóan gőzöm sem volt arról, hogy mennyi alkoholista és kábítószeres található az alkotó emberek nagy családjában. Például, hogy léteztek olyan szerzők is, akik egyetlen betűsorát józan ésszel sem voltak képesek írni, s abban a pillanatban, ha fejeikből elillant végletekig az alkohol összes köde, váratlanul tehetetlenné és szellemileg teljesen bénává váltak – de csak addig, ameddig következő pohár vodkához nem jutottak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.